Ahoy!
Épphogy hazaértem, így most tudom hozni a kilencedik fejezetet, kivételesen ahogy ígértem is!
Megosztanám Veletek, hogy nekem ma nagyon, nagyon jó napom van/volt, és örömömet még az is tetézte, mikor megláttam a plusz két feliratkozót és a múltkori részhez kapott 6 megjegyzést és 44 pipát! <3
Ráadásul az új rendszeres olvasókat nézve (név szerint Diána Sári és G.Tekla) is vigyorognom kellett: találtam egy névrokont! :D Most így "lebuktatom" magamat, hogy hogy hívnak, de nem baj. :D
Mindegy... most már a fejezetre térek: kicsit formabontó akartam lenni, és azt is szerettem volna, ha egy kicsit elgondolkoztatlak Titeket. Az elején olvasható párbeszéd a mostani fejezet után történik meg. Nem fogom máskor is megemlíteni vagy kipótolni; kíváncsi vagyok, hogy kitaláljátok-e, kik között játszódhatott le ez a beszélgetés, na meg, hogy miként fogadjátok a benne lévő információt... amit már az egyikőtök anno kapizsgált is... :D
S újra két olyan dolgot "rejtettem" el a sorok között, amik még lényegesek lesznek a továbbiakban.
Mellesleg a múltkor elfelejtettem mondani: nekem nagyon tetszik a fiúk új száma, a One Way or Another; régen is szerettem ezt a dalt, most meg főként. Ráadásul igen elismerésre méltó az, hogy milyen cél érdekében debütálták ezt.
Nos, ennyi lenne... Jó olvasást, Drágáim! <3
Puszi, Tyra W.
Ui.: Köszönöm a 10.000 látogatót! <3
Szeptember 16.
- Miért van mindig az, hogy ha valami folytán ti kettesbe maradtok, akkor Lin teljesen vörös fejjel viharzik el onnan?
- Erre valószínűleg inkább Linette tudna válaszolni.
- Komolyan mondom, haver, az már félelmetes, hogy mennyire utál...
- Na, igen. Bár fogalmam sincs, hogy ugyan miért is.
- Olyan vagy, mint Dillion.
- Dillion? Ki az a Dillion?
- Öhm... Linette vőlegénye...
Linette Leroy
Mint egy búgó szellő, mely suttogva emlékeztet engem az igazságokra, hogy még véletlenül se hagyjon nyugodni. Egy gyötrelmes, megfoghatatlan eszme, ami kíméletlenül fogad társává ha arra kerül a sor.
A mellkast összeszorító érzés; a hibáink beismerése; az érzelmek belátása - mind-mind egy dologhoz vezethető vissza, egy olyan dologhoz, egy olyan lényhez, akit egy éve mélyen elzártam bensőmben, és ezáltal az összes emóciót is egyaránt vele.
Lelkiismeret.
Tegnap Andy időt se adott arra, hogy kérdésre válaszoljak, illetve ha nagyon pontosak akarunk lenni, akkor de. Ám ajkaimat hiába tátottam el két másodpercenként, egy aprócska hang se tudott kiszökni onnan. Tudtam jól, hogy tudja mi az a kezében; lehet, hogy idióta, de ettől még nem hülye, nem egy lassú felfogású ember. Nem mondtam semmit Ő mégis megértette, majd megkapva néma beigazolódását, elviharzott a lakásomból.
El akartam mondani! Becsület szavamra el akartam mondani a történetemet, viszont az utolsó pillanatban lepett meg a tervváltás. A tervváltás, ami magába foglalja azt, hogy Andy megtalálta a maszkomat, ezáltal pedig egy kéretlen sokkot hozva nekem.
Hisz' gondoljunk bele... egy féléve őrzöm titkomat ország-világ előtt, s elhatározásomat - miszerint ezt megosztom az újra hozzám közelebb kerülő unokatestvéremnek - több órás felkészülés és tervezgetés előzte meg, hogy aztán az úgy menjen, ahogy én gyakoroltam. Erre meg jött a fordulat, én pedig nem voltam kész az improvizációra.
Az este folyamán sem jött haza, bár bevallom, nem is tápláltam reményt ennek az ellentétébe. Kétszer próbálkoztam hívni, többször nem; ismerem Andy-t, ebben is hasonlítunk - de bárcsak ne lenne ez így! Túlságosan is makacs, így ha kétszer nem vette fel a telefont, a századikra se venné fel, ráadásul ilyenkor jobb is hagyni Őt. Hagyni, hogy egyedül elvonulhasson egy számára biztonságos helyre és megnyugodva, új nézőpontból megközelíthesse a helyzetet.
Reggel azonban szörnyű felismeréssel találkoztam... ahogy a hatalmas lakásban csupán lépteim halk nesze volt az egyedüli társaságom, újra megérezhettem a magány keserű izét. Idegesített az elején a tudat, hogy - ha csak egy hétre is - valakivel osztozkodnom kell a magánszférámon. Aztán azon kaptam magamat, hogy már-már szokásosnak veszem, ha reggel álmos fejjel, kócos hajjal lépked be a nappaliba. Ha karjait körém fonja, reggeli ölelés gyanánt. Ha valaki beszél hozzám, és nem csak a saját gondolataimmal vagyok elfoglalva.
Andy rádöbbentett, hogy itt az idő arra, hogy most már véglegesen magam mögött hagyjam a múltamat, és végre tovább léphessek. Saját, illetve Dillion árnyékából...
Rádöbbentett, hogy újra elviselem magam mellett egy férfi jelenlétét.
- Szia Liam! - Kezemben lévő telefonomat idegesen szorongatom, torkomban gombóc türemkedik, ennek nehézségeivel próbálok normálisan köszönni a vonal túlsó oldalán lévőnek.
- Szia Linette - viszonozza, hangjából lekövetkeztethetem, hogy mennyire meglepte hívásom. - Történ valami baj? - aggodalmaskodik rögtön, ám mégse fogad meglepetésszerűen a hirtelen hangulatváltozása. De még rosszul sem érint, hogy azt hiszi, csak akkor hívnám ha már nagyon muszáj lenne. Hiszen valahol igaza is van.
- Semmi komoly - nyugtatom le -, csak azt akarom kérdezni, hogy véletlenül Andy nem aludt nálad az este?
Liam tűnt az egyetlen ésszerű embernek, akit felhívhattam most. Gyerekkoruk óta legjobb barátok, unokatestvérem elég sok időt fosztott meg az életemből, ami alatt barátságukat ajnározta és taglalta, mennyire jó fej az Ő "spanja". Így kicsivel több reménnyel mint kéne, vetemedtem arra, hogy Niall által megkaphassam Liam telefonszámát.
- Nem... nem aludt itt - válaszol vontatottan, valószínűleg nem tudja hova tenni kérdésemet.
- Nem is keresett? - faggatom tovább, már-már szánalmasan próbálkozok életjelek után kutatni felőle.
Oké, hogy nem hívom Őt, de azért titkom csak nyomozhatok utána, nem?
- Nem - felel kurtán. - Linette! Mi történt? - emeli fel egy kicsit a hangját, fenyegetően fogad a számonkérése, egyben szívmelengetően, hogy kihalva az aggodalmát, mennyire is törődik az unokatestvéremmel.
- Összevesztünk... öhm ismét - hagyom meg ennyiben a válaszadást, majd beletörődve, legyőzve saját makacsságomat, kieresztek egy mélyről jövő sóhajt. - Liam, nem tudod véletlenül, hogy hova mehetett Andy?
- Kocsmákat kizárom - szögezi le azonnal.
- Én is... - Bár Andy nem éppen a felelősségteljességéről híres, az egyáltalán nem az Ő műfaja, hogy tajrészegre igya magát a bánata miatt. Nem, határozottan ez nem Andy lenne!
- Ha tippelnem kéne, akkor egy olyan helyre amit jól ismer, ahol meglapulhat... ahol nem zavarhatják Őt, így nem kell mások előtt duzzognia - gondolkozik Liam hangosan, feltevéseit hümmögve fogadom és monoton bólogatásba kezdek.
Igen, magam is hasonlóra gondoltam. Csak mi lehet ez a hely...
- Az a baj, hogy elég jártas itt Londonban - tűnődik el ismét a beszélgetőpartnerem, és most rajta a sor, hogy lemondó sóhajjal álljon az egész helyzet előtt. - Nem tudom, Linette... megpróbálom felhívni! - Szinte látom, ahogy felcsillan a szemei.
- Ki van kapcsolva - motyogom, kelletlenül buktatom le magamat, hogy azért csak kerestem még egyszer... hasztalanul. - Mindegy, azért köszi!
- Majd hívj, ha van valami! - köti lelkemre ígéretem után sóvárogva, én pedig igenlő válasz után bontom a vonalat. Üveges tekintettel meredek az elsötétült képernyőre, fejemben hangos zakatolással csaponganak a gondolatok, ötletek ezrei az eshetőségektől.
S szerencsémre, egy kitűnik a többi közül...
Hiába fog közre egy nyugodtabb környék, mely szöges ellentéte a bel-belváros nyüzsgő forgatagától, az én szívveréseim száma csak tovább emelkedik és emelkedik az idegességtől. Nem akarom, hogy tovább húzódjon a kettőnk vitája, meg kell ezt beszélnünk, s félek, hogy az idő múlásával csak rosszabb és rosszabb lenne, mintsem jobb. Jelen esetben most ez a rosszabb megoldás lenne.
A több emeletes, raktárhoz hasonlító épület magasztosan kérkedik a körülötte lévők alacsony termetéhez képest a sajátjával, látszólag falai nemrégiben lettek újjá vakolva. Tenyeremet a főbejárat ajtajára tapasztom, taszítok rajta egyet, mégis hiába való minden.
Zárva van.
Itt kell, hogy legyen, zakatol bennem szüntelenül, majd egy ötletből vezérelve megkerülöm széles nagyságát, s a már sivárabb környezet arról árulkodik, hogy jó helyen vagyok.
A hátsóbejárt engedelmesen fogadja a ráfejtett erőmet, könnyedén nyílik és zárul, ahogy belépek a helységbe. A egyszerű csempézett helységbe, ahol fülemet rögtön ütemes dallamok ütik meg, aminek hála nem kell sokáig kutakodnom egyik szobából a másikba rohangálva, csak a hang felé kell mennem.
A ritmusnak megegyezően haladok a lépcsőfokokon, a komor falak itt fent már sokkal jobb állapotban vannak, mint a lenti, üres előtérben. Ujjaimat az ajtó hideg kilincsére fonom, és csak egy résnyire tárom ki azt, épphogy a fejem beférjen az így keletkezett helyre. Szemeim elé egy táncterem kerül: szépen fénylő táncparketta, fehér, szinte világító falak, egy magnó, melyből előszeretettel szól a zene, s két táncoló alak. Kik egy hatalmas tükör előtt figyelik saját, illetve a másik erőteljes mozdulatait, és ami jelen esetben az én buktatóm lesz. Az egyik férfi megmerevedik a mozgásban, szürkés-kék, érzelemmentes szemei a tükörképen keresztül kapcsolódik össze az én most inkább zöldben játszó íriszeimmel, mialatt a másik értetlenkedve áll meg, mellkasa fel és le mozgásával kísérve követi tekintetét a társának.
- Lin? - ráncolja össze szemöldökeit a mellette lévő, majd a készülékhez hajolva, kikapcsolja azt. Immár heves lélegzetvételük töltik be a hatalmas helyiséget. Kényszerítem magamat arra, hogy figyelmem megszólítómra irányítsam, ismerősen köszönt vissza a barna szemei, barna bőre, kissé drótos fekete haja és százwattos vigyora is.
- Szia Maz! - köszöntöm viszont egy fáradt mosollyal az arcomon, és bátorkodva lépek be testemmel is a táncterembe. Bő fekete nadrágjának ülepe könnyed lépéseket ad gazdájának, aki hozzám intézi közeledését, és szüntelen vidámsággal von kissé megizzadt testéhez Andy barátja.
Mazzi Andy-t úgy 3-4 éve ismerte meg a tánc terén a vele egyidős srácot, majd ahogy egyre több időt töltöttek el, mára már - ha jól tudom - Liam után Ő a legjobb haverja.
- Rég láttalak, kislány - somolyog le rám, egy vállvonogatással adok igazat állításának. Egy pillanatra hátrasandít a minket tüzetesen koslató szőke hajúra, majd vissza rám. - Oké, én szerintem megyek - keresi a tekintetemet magyarázatkép, ám én makacsul fordítom el képemet. - Csáó Andy, majd hívj később! Cső kicsilány - búcsúzik rám kacsintva, majd már csak az ajtó mögöttem lévő csattanása jelzi, hogy el is slisszolt Mazzi.
Andy fáradtan huppan le, s dől neki a tükörnek, lábait felhúzza, karjait lazán lelógatja rajtuk, fejét hátraveti, így követi a mozdulataimat, amik az Ő lassú megközelítését jelenti. Némán leülök mellé, egy pontot tűzök ki célul a falon, és inkább arra fókuszálok.
Mellkasa még mindig gyorsan emelkedik a nemrégiben ért erőhatások miatt, szinte kihallom levegővételeiből a türelmetlenkedést és a sürgetést.
- Kérlek ne haragudj rám... - Nehezen formálódnak meg a szavak, hiába is gondolom komolyan. Nem tudom, hogy mire juthatott, milyen állásponttal rendelkezik ebben az egész Fantomos témában. Ám azt határozottan tudom, hogy nem akarom azt, hogy haragudjon rám e miatt.
Majdnem egy év után egy hete visszakaptam Andy-t, nem engedhetem meg magamnak azt, hogy újra eltávolodjunk egymástól. Még egyszer nem lennék rá képes.
- Én... - nyitom ki újra szavaimat, de megrekedek, mikor Andy felém fordul fejével és némán leint a további makogásomban. Egyszerűen a magabiztosságom elmenekült tőlem, talán amiatt, hogy az is tudja, mi mindent veszíthetek most.
- Nem haragszom rád - suttogja. Szavai egyszerre láncolják ki a mellkasomban ékeskedő lelkiismeret rabságát, és ugyanakkor az értetlenkedés újabb színekben mutatkozik meg bennem. Nem tetszik a hangszíne, mellyel mondatát kísérte.
- De...? - Mindig van egy de!
Hatalmas tenyerével fáradtan dörzsöli meg elnyúzott arcát, majd zilált hajába túr mozdulatát kitartva. Ismét inkább a plafon felé emeli behatározatlan színű tekintetét, s csak most veszem észre kettőnk közti, újabb hasonlóságot. Érzelmei változásainak hála íriszei hol kékben, hol pedig inkább szürkés beütésként mutatkozik meg egy-egy alkalommal. Ahogyan én is így vagyok, csupán a zöld-kék kombinációval.
S mikor ismét összekapcsolódik az Ő égbolthoz hasonló szemei az enyéimmel, elnyúzottan válaszol:
- Csak olyan fura ez az egész...érted? Olyan hihetetlen számomra, hogy az a tehetséges és egyben titokzatos énekesnő, kit jóformán csak a dalszövegeikből ismerhetünk, az megegyezik veled... Hogy milliók az én unokahúgomat hallgatják és imádják, s hogy egy világ keresi ki is lehet Fatima Fantom, ezzel együtt én is, és most kiderül, hogy mindvégig a szemem előtt volt ez a személy. - Keserűen felnevet, lemondóan megingatja a fejét, s egy kimerült, éles sóhajjal zárja le az eddigi saját vakságát.
Várom... várom, hogy a benne feltornyosult kérdések és értetlenkedések megformálódjanak és kijöhessenek belőle. Tudom jól, hogy most sok minden lehet a fejében - tudom, mert Anyával és Apával is végigmentem már ezen egyszer, csak akkor még nagyon az elején voltam a szakmában. Még nem annyira ismertek, mint most. S így kicsivel könnyebb volt nekik ezzel szembenézni akkor, mint jelen pillanatban Andy-nek.
- Először attól voltam kibukva, hogy nem mondtad el nekem - bukik ki belőle, s végre megtudhatom, hogy mit is gondolhat erről az egészről. Mit is gondolhat valójában erről. - Aztán rájöttem, hogy ezért az egy dologért nem kérhetlek számon, hiszen én voltam az, aki önként kisétált az életedből, magával hozva a belém fektetett bizalmadat. - Hirtelen elhallgat, hangja már halkabban szólal meg mint először: - Volt időm - egy egész este -, hogy tüzetesen Fatima utána nézzek... - közli velem, figyelme az ujjaira terelődik, amikkel idegesen babrál a térdeinél. - Január végén fedezett fel Dereck J. Collins, amerikai menedzser. Pont akkor, mikor én már régen eltávolodtam Tőled, és te mégis talpra álltál - ha egy elég szokatlan módszert is választottál ennek érdekében, de akkor is felálltál.
Idegesen felmorran, muszáj kissé hátrahőkölnöm a hirtelen hangulatváltozásától. Kissé kétségbeesetten fogja közre az én fátyolos tekintetemet, mintha csak tőlem várna választ saját vakságára:
- Hát hogy nem vettem észre a hasonlóságokat? Nap mint nap láttalak az újságban, mégse tudtalak összekapcsolni téged vele... illetve veled... - hangja elhal, légzése újra normális tempójú lesz, kíváncsian kémlelem megváltozott arcvonásait. Most úgy tűnik számomra, mintha az a felnőtt férfit lecserélte volna az a kisfiú, akit mindig is rejtegetni próbált mások előtt. Pont úgy, mint én a saját gyermeki félszemet.
- Bátran állítom, hogy én vagyok a legbüszkébb rád... nem csak amiatt, amiket elértél, hanem mert két hónap alatt újra felálltál, s kiálltál mindenki elé, dalaiddal felvállalva a saját nézeteidet. Viszont...
- Andy? - kérdezem félve, bal jósló a maga után hagyott csend. Tudtam, éreztem, hogy van még valami mindezek mögött! Kézfejemmel óvatosan letörlöm az egyik kibuggyant könnycseppemet arcomról.
- Tudod te is jól, hogy már nem vagy olyan erős, mint voltál... - suttogja egyenesen a szemeimbe meredve, ezáltal pedig sehogy sem tudom megakadályozni azt, hogy elrejtsem a lecsorduló könnyeimet. Érzem, ahogy arcomon végigszánkázik egy nagyobb darab, Andy pedig szomorkás mosollyal törli le hüvelykujjával azt. Miközben kelletlenül lüktetni kezd az oldalam, magára keltetve a figyelmemet és az emlékek előtti el nem menekülhető gondokat... rosszat. - Féltelek, hogy nem bírod ki a média súlyát... Féltelek, Liny - hangja újra elcsuklik, üveges tekintete a veséimig hatolnak, így makacsul szorítom le szemhéjaimat, ajkaimba belevésem fogaimat, hogy ne törjön ki a fájdalmam. Minden olyan fájdalmam, mellyel a kettős érzetem ront egyre jobban és jobban: igaza van és nem is.
- Épp ezért halasztgattam, Andy... Nem kell féltened! - kérem Őt, rekedten visszhangzanak szavaim a hatalmas táncteremben.
- De, Lin! Kell, hogy féltselek, mert ez az én dolgom. Én vagyok az idősebb, nem akarok újra abba a hibába esni, hogy nem védlek meg, hogy fordítva történjenek a dolgok, mint azt kéne. Nekem kell a támaszod lennem, nem fordítva. Féltelek, mert nem akarlak megint összetörve látni. Bár ott lennék melletted, és nem követném el még egyszer ugyanazt a hibát, de semmi esetre sem akarom, hogy összetörj, értsd meg! - könyörgő szempárja megrebegnek, nagyot kell nyelnem a gombóc elkerülése érdekében.
Egyszerre érzek melegséget, hogy törődik velem, és egyszerre vagyok keseredett is... Mostantól csak ezt fogja bennem látni? Örökké csak azt az összezuhant lányt, akinek szüksége van valakire?
Nem! Én nem ilyen vagyok!
- Nem, Andy - csóválom meg a fejemet, szipogva, eltökélten emelem fel államat. - Nem így működik. Itt nem csak egy valakinek kell egy támasz, itt mindkettőnknek szüksége van a másikra. Emlékezz vissza gyerekkorunkban: te fedeztél engem, én téged. Ez így van rendjén. Légy a támaszom, mert az akarsz lenni. Törődj velem, mert fontos vagyok neked. Félts... de ne szánalomból - mondom ki komolyan gondolt háttérrel, arcomon keserű mosoly játszik, mialatt hagyom, hogy homlokunkat összedöntse.
- Felnőttél - sóhajtja enyhe nosztalgiával hangjában, kezével finoman végigsimít a járomcsontom mentén.
- Nem, Andy - nevetek fel némán -, csak megismerkedtem a valósággal.
Megkönnyebbülten hajtom le szemeimet, mintha egy nehezék elhagyta volna a mellkasomat és vállaimat egyaránt, felszabadultabbnak érzem magamat. Néma perceink egy új korszakot indítanak el kettőnk számára: visszakaptam egy olyan személyt az életemben, aki bátyám helyett bátyám volt.
- Énekelsz nekem? - kérdése nem érint meglepetésszerűen, boldog mosolyra görbül számszéle. Feltárva szemeimet, csillogó szempárjával találkozom. Hiába is kissé idegenkedik saját szavaitól, mégis eltökéltség keríti hatalmába a tekintetét.
- Táncolsz velem? - reagálok kérdésére kérdéssel, s most rajta a sor, hogy elvigyorodjon. Kurtán bólint, készségesen felsegít a földről, s egy lassú pislogással kísérve letörli elém állva a könnyeimet. Egy puszit nyom fejem tetejére, mialatt karjaival magához von, úgy, mintha már soha többé nem akarna elengedni. Érzem azt a sok törődést és féltést, amiről az előbb beszéltem; megmosolyogtat akaratos ölelése, majd muszáj felnevetnem, ahogy ide-oda ráncigálva szorosan ölelgetni kezd.
- Az... az amire gondolok, hogy az? - düllednek ki szemeim a ledöbbenéstől, vállai alatt kinézve fedezem fel a magnó mellett egy kis tokot. Egy CD tokot...
- Mi? - zavarodik össze, majd kibontakozva az ölelésből, s észrevéve figyelmem középpontjába kerülő tárgyat, somolyogva lehajol a kis korongért. - Ja, ez... - pillant fel rám tettetett naivitással mintha csak nem tudná miért is kérdezem ilyen meglepetten, mialatt a lejátszóba teszi azt a bizonyos lemezt. - Már régóta megvan.
Az ismerős - már-már túlontúl ismerős - dallamok elindulnak, Andy pedig kíváncsian fürkészi továbbra is vonásaimat.
- Csak nem egy fantommal van dolgom? - nevetek fel könnyeimmel küszködve, furcsa érzés kerít magába annak a tudattól vezérelve, hogy Andy attól függetlenül, hogy nem is sejthette, hogy Fatima én vagyok, mégis szerette a számait... vagyis egyetértett velem. A mondandómmal. Elfogadta a nézeteimet, a gondolataimat. Ez pedig kellemesen liftezteti a gyomromat izgatottságomtól fogva.
- Ez a tied - óvatosan kihúzza bő, szürke melegítőnadrágjából a lebuktató maszkomat, s óvatosan rám helyezi azt. Hajamat kisimítja könnyáztatta arcomból, azt hiszem ezért a tettéért soha nem leszek Neki elég hálás. Sokat jelent ez a megnyilvánulása... ezzel adott nekem szabad utat.
- Köszönöm, Andy - suttogom, de Ő csak leint és rám kacsintva fordít a tükör felé. Egymás mellett megállunk, a tükörképét követve figyelem, ahogy kérésemre átkapcsol a harmadik számra. Meghallom saját, direkt kissé szaggatottra változtatott hangomat a magnóból, megigazítom álarcomat orrom tövénél, majd Andy-vel összenézve pedig elkezdjük ritmusra mozgatni végtagjainkat.
-
When he comes to me, I am ready, I’ll wash his feet with my hair if he needs. Forgive him when his tongue lies through his brain, Even after three times, he betrays me - éneklem az első versszakot saját magammal, közben félve figyelem Andy minden egyes reakcióját, mit maga a dalszöveg, maga az egész helyzet keltetne. Biztatóul elmosolyodik, én pedig úgy érzem, mintha testemből kiszállt volna az a terhelő félelem, szabaddá téve egész lelkemet-testemet ezáltal. Vigyorogva vesszük fel a másik erőteljes mozgását, ügyesen igyekszünk ugyanazt a lépéseket tenni, mint a másikunk, míg nem teljesen össze nem hangolódunk a másik gondolkodási módjára. Figyelve a tükörképeinket, olyan erőlöketet kapok a kettőnk táncából, hogy szinte szétfeszíti a mellkasomat az a bizonyos magabiztosság és talpraesettség. Hogy elhiszem, nincs lehetetlen.- kezdem el darálni az adott versszakot, mikor aztán az ajtó nyílására leszek figyelmes, azonnal abbahagyom az éneklést és összevont szemöldökökkel pördülök meg, hogy az ajtó felé nézhessek. Először csak egy szőke és barna hajkoronát vélek felfedezni, s már épp értetlenkedve nyitnám a számat, hogy mit keresnek itt, mikor Andy elém állva letépi a maszkot rólam. Az azt tartó gumija csattanva adja meg magát, fájó csípéssel nyilvánítja ki nem tetszését bőrömön, melyhez ösztönösen nyúlok oda a fájdalom eltűnése érdekében.
- Áú - sziszegem lebiggyesztett ajkakkal, amint Andy is már visszapattan mellém, ezáltal pedig Niall és Liam mögött észreveszem Zayn leszegett fejét is. A kellemetlen érzés és a felismerés következtében muszáj egy kelletlen fújtatást kiengednem magamból.
- Andy! - sóhajt fel megkönnyebbült Liam, Andy-hez sietve pedig barátian megölelik a másikat, avagy megveregetik a másik hátát, miközben én leguggolok a magnóhoz és kikapcsolom azt. Felnézve tevékenységemből a tánc miatt felgyorsult szívverésem egy pillanatra megakad, látva Zayn átható pillantását, amik szüntelenül követik minden egyes rezdülésemet. Vonásaimra próbálok higgadtságot, hűvösséget parancsolni, kihívóan felvonom egyik szemöldökömet, s kiegyenesedve csípőimre teszem kezeimet. De csak egy elgondolkozó barna szempárt kapok válaszul.
- Szia Linette! - köszönt meg Niall, így muszáj a hang felé fordítanom fejemet. Arcomra mosoly kúszik, látva az Ő hasonló gesztusát, s bár kicsit óckodva, de elfogadom a széttárt karokat, és engedem, hogy megöleljen. Férfias illata azonnal megcsap, kicsit felnevetek, ahogy arcát nyakamba fúrja, begörnyedt hátát paskolgatva jelzem neki ez idő alatt, hogy már ideje lenne hátrálnia. Fejcsóválva lép egyet a távolság növekedésének érdekében, mire csak egy hálás, s egyben bocsánatkérő ábrázattal reagálok, mialatt telefonja belevisít a csendes táncterembe. Most Niall az, aki elnézést kérve kiviharzik, miután lepillantott a képernyőjére, s csak az ajtó csukódásával veszem észre, hogy Liam és Andy már hamarabb eltávozott a köreinkből. Már épp fellélegeznék a magányosságomat visszakapva, mikor megütközve merevedek meg mozdulataimba; Zayn barna szempárja gúzsba vág, és időm sincs arra, hogy elrettenjek saját magamtól, s hogy már megint csak a szemeit vagyok képes figyelni. Nem tudom mi van velem... De azok a szemek...
- Azt mondtad nem tudsz táncolni - töri meg a csendet egy félmosollyal a száján, mialatt elrugaszkodik a faltól és elém lépdel. Egy pillanatra átnéz vállaim fölött, így a tőle alig egy méterre lévő tükörben könnyedén szemügyre veheti saját tükörképét; felhorkantok énközpontúsága miatt. Ajkait elgondolkozva harapdálja, így tereli vissza figyelmét rám, s csak összefont karokkal reagálok a tüzetes végigmérésére.
- Nem tudok táncolni - felelem vállvonogatva, fejemet kissé oldalra biccentem és így nézek fel a tőlem igencsak magasabb srácra: - Miért van az, hogy minden egyes alkalommal ilyen közel jössz hozzám, mintha bármi hatást is el tudnál érni, és ilyen macsó módra végigmustrálsz? - költőkérdésemen csak felnevet, zavartan figyelem szétszélesedett ajkait, ráncolt vonásait.
- Az előbb láttunk táncolni... jól táncolsz - fűzi hozzá egy elismerő hümmögéssel tetézve, nem kerüli el a figyelmem - már hogy is kerülhetné, ha ilyen közel van? -, hogy a barna örvény még csábítgatóbb és csábítgatóbbá vált. Mint egy fekete lyuk, aminek nincsen feneke, de te mégis kíváncsi vagy rá, hogy mi lehet odabent.
Mi lehet odabent?
- Nem láthattatok táncolni, mert amint beléptetek abbahagytuk. - Eme teóriámba makacsul kapaszkodok. Nem engedek változtatni a véleményemen!
- Vagy nem... - felel sejtelmesen, hogy aztán egy teljesen más témával drukkoljon elő: - Szereted Fatima Fantomot?
- Ez hogy jön ide? - értetlenkedek, szemöldökeimet összeráncolom, ajkaim szétválnak, mialatt igyekszem továbbra is semmitmondó arckifejezéssel előtte állni, és nem törődni azzal, hogy az alig fél méternyi távolságunk megnehezíti azt a feladatomat, hogy elrejtsem testem legkisebb reakcióját is, mit nem csak az számomra eléggé veszélyes kérdése, de közelsége keltet. S amiért szidom magamat rendesen, hiszen mindkettőt profin kéne kezelnem: teljes ridegséggel.
- Szereted? - kérdez rá ismét, megnyomva ezt az egy szót.
- Nem hallgatok sok zenét...
- Miért nem tudsz normálisan válaszolni a kérdéseimre? - szemeit összeszűkíti, egyszerre sírok fel és könnyebbülök meg magamban: nem láthatom teljes egészében a barna szembogarait... és végre nem látom teljes egészében a barna szembogarait!
- Miért van az, hogy akárhányszor kettesbe kerülünk, mindig faggatni kezdesz? - tapintok rá a lényegre, és most én vagyok az, aki kihívó pillantást küld a másik felé.
- Miért, mit szeretnél, mit csináljak veled? - tudakolja kajánul vigyorogva, és fejét újra oldalra biccenti a játékosság kedvéért, mialatt közelebb hajolva, jobb kézzel megtámaszkodik mellettem a tükörnél.
Nem akartam, mégis tüzetes feltérképezésbe kezdtem férfias vonásaiban. Ha lehetséges, akkor még inkább: a múltkori borosták újra eltűntek, helyette arca sima tulajdonságával azt a késztetést éri el, hogy megsimítsam puha bőrét, ám ujjaimat tenyerembe nyomom, nehogy még a végén meggondolatlanul eleget tegyek az ösztöneimnek. Zayn lehelete az állkapcsom és nyakam közti részre tónusul, az én lélegzetvételeim is gyakrabban történnek meg ennek következtében, tudván, hogy azt a területet nézi. S tudván, hogy félreérthetetlen kérdése is eléggé csábító, megfeszült vállaimat még inkább a tükörhöz nyomom, mind saját magam ostorozásaként, mint bűvköréből való kiszabadulásától.
Hosszú szempillái megrebegnek, kizökkennek mozdulatom miatt, barna szemei újra közrefogják az enyéimet, és úgy tűnik, mintha már soha többé nem akarná elengedni a tekintetemet.
- Úgy kérdezősködsz, mintha abból kifolyólag lenne rá okod, hogy mi jóban lennénk... de ha ismernél engem, akkor tudnád, hogy utálom ha ellenőrizni szeretnének - mondom határozottan, illetve csak remélni tudom, hogy nem remegett meg hangom. Peckesen felszegem államat, most rajtam a sor, hogy átvegyem a szemkontaktus irányítását. Zayn pedig szívélyesen fogadja a verseny lehetőségét: lassan végignyalja alsó ajkát.
Utálom, hogy hatással van rám! Utálom, utálom, utálom!
- Egy: ne adj okot, hogy ellenőrizni kelljen; kettő: ha nem kérdezlek, hogy ismernélek meg téged? - kérdezi rekedtesen suttogva, nem tehetek róla, egy pillanatra muszáj ajkainak mozgását figyelnem, ahogy azokkal formálja a kissé akcentusos szavakat. Félmosolyra húzza száját látva, hova is terelődött a figyelmem, így fújtatva emelem vissza szemeihez a tekintetemet.
- Miért akarsz megismerni? - szinte marja a torkomat az a hűvösség, amivel kérdésemet felépítem.
- Mert ott akarok lenni minden apró megnyilvánulásodnál, hogy rájöjjek a hazugságaidra - elgondolkozva kutatja a szemeimet.
- Mi? - szökik fel a hangom több oktávval a meglepettség erejétől.
- Jól hallottad, kislány. Nem vagyok abba teljesen biztos, hogy mi is az, de addig nem nyugszom, míg Te be nem vallod nekem - feleli úgy, mintha ez magától értetődő lenne, bennem pedig felmegy a pumpa ennek következtében. Érzem, ahogy az állkapcsom megfeszül, kulcscsontom előrébb ugrik ökölbe szorított kézfejemtől.
- Miért... komolyan áruld már el, miért érdekel ez téged annyira? - csattanok fel. - Miért nem hagysz már végre békén, miért lihegsz mindig a nyakamba mint egy árnyék? - méltatlankodok, felemelve a hangomat, az ideg és a düh teljesen átjárja az egész testemet és elmémet. Egyszerűen irtózom attól, ha valaki ellenőrizni akar engem.
- Árnyék... hm... titokzatos, sejtelmes, behatározatlan... - ejti ki higgadtan, sokat sejtetően a jelzőket; bennem rekedt az összes indulatos szó, amint tekintetével körbejárja arcom szegletét. - Mi félteni valód van előlem? - pillant fel, vissza rám. Vesémig hatolnak barna szemei. S már megint azok a barna szemek...
- Egyfolytában bíráskodsz - motyogom szaggatottan, félő, hogy nem hallja meg mondatomat, annyira artikulálatlanul ejtem ki a szavakat. Kábán meredek bele íriszeibe.
- Nem... - ingatja meg a fejét lassan. - Te bíráskodsz egyfolytában... hát nem veszed észre?
- Csak azt veszem észre, hogy mindig koslatsz utánam! - kelek ki magamból újra, szánalmasan sok erőfeszítést fektetek bele abba, hogy haragommal elűzzem azt a bizonyos "fülembe ültetett a bogarat" érzését. Nem! Körmeim felmarják tenyeremet erőlködésemben, kétségbeesetten akarom elűzni... talán magát az igazságot. Nem halhatom tőle ezeket! Nem, pont tőle nem!
- Zöld a szemed... - duruzsolja ledöbbenve, üveges tekintettel, lelkiismeretesen süllyed el íriszeim tanulmányozásába.
- Tessék? - szemöldökeim felugranak meglepettségemben, zavartan sütöm le fejemet, s hunyom le szemhéjaimat azoknak az elrejtésük érdekében, majd élesen fújom ki orromon a levegőt.
- Zöld a szemed... nem kék volt eddig?
Nem válaszolok neki.
- Miért vagy velem ilyen ellenséges, Linette? - csóválja meg a fejét, talán amiatt, hogy visszarántsa magát a valóságba, vagy talán amiatt, hogy jelezze nem tetszését, így hát félve sandítok vissza arcára.
- Hogy miért? Most ugye viccelsz velem? - nevetek fel hisztérikusan, s rögtön oldalra csapom hajamat, jobb képemet felé fordítom és hitetlenkedve meredek a fehér falra.
- Én nem ártok neked, kicsi Linette - tenyerét arcszélemhez simítja -, hát nem látod? Inkább a jó irány felé akarlak vezetni - suttogja, mialatt óvatosan visszaemeli államnál fogva a tekintetéhez.
- Ne érj hozzám! - remeg meg a hangom. - Mit képzelsz te magadról? - csattanok fel, indulatosan szakadok ki keze és teste fogságából, erőteljesen ellökve Zaynt magamtól. Nem ismersz, és nem is fogsz ismerni! Nem tudsz te rólam semmit és az életemről sem! Semmit! - üvöltöm kiszáradt torokkal, szemeim égnek a könnyektől, csapkodva, végtagjaimat vonszolva és artikulálatlan kiabálásokkal kísérve rohanok ki a táncteremből. Magamra vagyok dühös, magamtól vagy kétségbeesett, fájdalmasan érint a valóság szele.
Menekülök... menekülök mert félek.
Visszatérek. 
