8. chapter

Sziasztok! 

Oké, én ezt a fejezetet valami oknál fogva nagyon szerettem írni, és fogalmam sincs, hogy miért! :D

Tíz órán keresztül írtam (plusz egy másik nap még kettőn) és tényleg meg voltam döbbenve, hogy ugyan miért is? :D Jó, nézzétek el a hablatyolásomat, de így még magam is nagyokat pislogok a képernyőre, és szüntelenül értetlenkedek.

Fene tud rajtam kiigazodni, lassacskán már úgy érzem, mintha Linette karaktere kezdene felvenni engem. Felölt, mint egy kabátot... Oké, leálltam...

Szóval(!)... A fejezetről magáról annyit, hogy a két résszel korábbi új szereplő ismét felbukkan - akit mondtam, hogy amolyan kicsi-kulcsszereplő lesz még a történetben.
A másik az, hogy bár egy parányit rosszul esett, hogy a héten két rendszeres olvasóm is leiratkozott, a múltkorihoz kapott 7 megjegyzést és a 46 pipát nagyon szépen köszönöm!
És végül a harmadik: pénteken szeretném hozni a kilencedik fejezetet!
Egyrészt amolyan "ajándék", hogy hamarabb jön, másrészt a hétvégéim egy bő hónapig nem is lesznek jóformán, de majd kiderül, hogy megérte-e vagy sem...

Szó mi szó, jó olvasást kívánok és kíváncsi vagyok, hogy mit szóltok majd a végéhez... ;]
Puszi, Tyra W.

Ui.: Holnap dizi váltás! :D

Szeptember 15.

Fatima Fantom

Türelmetlenül fészkelődök a székemben, mialatt ujjaimmal idegesen dobolok annak karfáján, lenyugvásomon pedig még az se segít, hogy az előttem ide-oda cikázó sminkes rosszalló pillantásokkal díjazza a gyerekes kibírhatatlanságomat. Az ecset, mit ujjaival szorosan fog, szüntelenül érintkezik a szabad arcfelületemen - tehát annak a csekély résznek, amire fel kell kennie a fiatal lánynak az alapozót, teljesen feleslegesnek érzem.

Bár Fatima Fantom stábja - azaz az enyém - már megszokta a rendhagyó lépéseket amiket az én, illetve a maszkom követel, azért én még mindig látom, hogy a vörös hajú "kenceficés-csajszi" nem szívesen fogadja az óv intézéseket. Az óv intézéseket, amik például a sminkelésemkor történnek; mivel előttük se veszem le az álarcomat - nehogy valaki a szerződését megszegje és elárulja a kilétemet -, ennek hála a szemeimet nem is tudja elérni, így egy jóformán indiai nőhöz hasonló fátyolt kapok, és azzal tudja előbb az arcom felső, majd az alsó részét lefesteni. Szó mi szó, nem hogy neki nincs ínyére ez a hosszas eljárás, de nekem se.

Direkt, feltűnően siettető sóhajokkal kísérve figyelem a háttérbéli sürgés-forgást; a színfalak mögötti életet egy felbolydult hangyabolyhoz tudnám hasonlítani. A levegőben érezhető a feszültség, s önkénytelenül is rám ragad ennek a kegyetlen fojtogatásának az uralma. Gondolataim ilyenkor ide-oda csapongnak, és mindaddig nem vagyok képes az összpontosításra, míg fel nem lépek a színpadra, és nem tudatosul bennem az, hogy most ismét rám figyelnek. Hogy én vagyok az indok, amiért eljöttek, s hogy csak is én vagyok a központban. Nem, ez nem a rivaldafény hajhászása, ez az én egyedüli löketem, mikor ha csak pár órára is, de újra egy régi ismerősként köszöntöm vissza a saját, egykori énemet. Azt, amikor képes voltam elviselni az embereket körülöttem, és nem féltem jóformán tőlük.

Új tervként, saját nyugtatásomra önkénytelenül is dúdolni kezdek, szemhéjaimat lehunyom, hogy kitiltsam a vörös hajú sminkesemnek a mogorva arcát, fejemet hátravetem, ezzel egy időben pedig meghallom a lány megkönnyebbült fellélegzését, mely annak a lehetősége gerjesztette benne, hogy végre nem játszom a hiperaktív énekesnőt.

A dal az, amit két napja - azaz Niall születésnapi bulija óta - egyfolytában a fejembe trillázik. Bármit csinálok, s bárhol is legyek, kíméletlenül erősödik meg az elmémben, és szinte lehetetlennek, már-már reménytelennek találom azt a lehetőséget, hogy ne kezdjem el énekelni, vagy akár csak a dallamát dúdolni. Nem tudom miért - lehet, hogy csak én beszélem be magamnak -, de megnyugtat. S most is könnyedén kerít magába ez a megmagyarázhatatlan érzés, mialatt tüntetőül igyekszem csukva tartani a számat, nehogy kiszökjenek a dalszöveg sorai onnan.

Egyedüli fájópontom ebben a kreációmban az ihlet. Az ihlet, illetve, hogy honnan is kaptam az ihletet. Minek, akarom mondani kinek a tettei, lénye miatt vetemedtem arra, hogy összeálljon a fejemben ide-odaszaladgáló dalfoszlányok, egy kerek, szépen kidolgozott számmá.

Zayn.

Egyszerűen ép ésszel fel nem tudom fogni, hogy miért éppen ez a makacs-macsó az, akinek sikerült rendeznie az apó szálakat egy egységessé. S azt hiszem nem csak én állok tanácstalanul a fiúval szemben.

Mialatt dúdolásom tovább kíséri a sminkes munkáját, akaratlanul is felidéződik bennem a két nappal ezelőtti beszélgetésem, még pedig egy olyan emberrel, akinek a személyazonosságával a kezdetben nem is voltam tisztában...

Unottan figyelem, amint az udvar füves részén, a már igencsak részeg, pár emberből álló társaság saját szórakoztatásuk érdekében egymást gyepálják. Nevetésüket a házból jövő zene tompítja el, de mivel én alig vagyok tőlük pár méterre, így tisztán kivehetem a szavaikat - értelmetlen, egymáshoz egyáltalán nem összefüggő szavaikat. Az alig egy méteres magasságban lévő terasz szélén ülve, lábaimat magam alá gyűrve, igyekeztem nem a hideg csempén lenni, s elkerülni azt, hogy a talpaim a földdel érintkezzenek. A hideg kíméletlenül öleli körbe testemet, ám valahol mégis jólesik a már-már marásként ható hőmérséklet, ami a bőrömet zárja le, szinte bénításig.

- Itt egy szivacs, inkább ülj erre. - A semmiből jövő, hozzám szóló női hangra akaratlanul is összerezzenek, testemen újabb hidegrázás fut végig, immár ijedségemből adódóan is. Szaggatott mozdulatokkal csusszanok át a leterített napágyszivacsra, kissé kényszeredetten a megszólítóm mellé. Nem tudom magamat rávenni arra, hogy megnézzem az arcát, bámulásom - mit az egyik tuja sötét alakja ért el -, makacsul bír a maradásra. Nem látom, ám érzem, hogy ő is hasonlóan úgy tesz, mint én is, s így máris szimpatikussá válik: valahogy rögtön támadói félnek sorolom be a pörgős embereket, amiből mit ne mondjak... a mostani buliban van egy pár ilyen.
- Érezted már teljesen menthetetlennek, mikor kiderült rólad, hogy naiv voltál, mert hajthatatlanul abban hittél, hogy biztosan működhet egy dolog? - szólal meg kisvártatva az újonnan érkezett, s elhaló hangszíne arról tanúskodik, hogy igencsak a gondolataiba van temetkezve. Egy pillanatra meg is fordul az a fejembe, hogy netalán akaratlanul és észrevétlenül bukott ki belőle a kérdése, vagy ami valószínűbb: költői kérdések egyikével találkozom ismét csak. Azonban perifériás látásomban észreveszem, hogy felém fordítja a fejét, a lámpa gyér fényében megmutatkozik szőke haja. Igencsak szőke haja.
- Igen - felelek halkan. Ő biccent, újra az udvar felé fordul, s az én ajkaim közül önkénytelenül is kiszökik az én kérdésem, amire eddig sehogy se tudtam válaszolni, legalább is az elmúlt órákban sehogy sem: - És Te érezted már magadat teljesen összezavarodva, mikor egyszerűen idegesített a tény, hogy egyszerre vonz és taszít egy olyan alak, aki maga a kétely és az ellentmondásosság?
Szavaim után hezitálás nélkül horkant fel, ezzel a tettével pedig még inkább elnyerte a szimpátiámat.

- Magam is egy ilyen alakon gondolkozok, bár nekem már nincs meg az a rész, hogy "vonz és taszít"... és éppen ez a baj - sóhajt egyet lemondóan, és csak most hallom meg rendesen a hangját. Kicsit mélyebb tónusú, van benne valami szokatlan rekedtség, de kifejezetten dallamos az összhatása.

Vajon olyan a hangszínünk, mint amilyenek vagyunk? Egyáltalán miként lesz olyan a hangunk, mint amilyen? S hogyan lehetséges az, hogy nincs két ugyanolyan?

Ha valóban igaz lenne ez, akkor mit is tükrözhet az enyém... A felvételeken, mik Fatimaként szerepelek kivétel nélkül azt a beszédhangomat örökítik meg, ami magasabban szól. Ám az énekhangommal már más a helyzet. De ez ismét csak egy másik téma...

Fejemet kissé megrázom, újra visszacsöppenek a két nappal ezelőtti estébe.

Ahogy telnek a percek, egyre több és több kérdés hagyja el mindkettőnk száját, melyekre készségesen igyekszünk választ adni a másikra, kölcsönösen, és semmiféle megbotránkozás és hitetlenkedés nélkül. Végül egymás felé fordulva, törökülésben taglaljuk a gondolatainkat, ám bennem a lelkesedés egy pillanatra megtörni látszik. A szőke hajú, kék szemű, különleges hanggal megáldott lány arcával ismerősként szembesülök: Perrie Edwards, Little Mix egyik tagja. Mivel én is benne vagyok 'A Szakmában', így már-már elkerülhetetlen, hogy a lehetséges konkurenciákat egytől-egyik ismerjem, avagy felismerjem.

S bármennyire is szerettem volna - mialatt Perrie töretlenül beszélte ki magából a gondjait -, hiába is ösztökéltem gúnyos, cinikus és rideg természetemet arra, hogy nullára visszaépítsem a szimpátiámat a lány felé, sehogy se ment. Annak ellenére, hogy most igencsak le van törve, még így is átjön a keserű függönyön keresztül az a hiperaktivitása, mely félelmetesen hasonlít egykori énemhez.

Nos, hogy vajon az élet fintora, vagy sem, ám biztos vagyok benne, hogy mindketten ugyanarról a személyről beszéltünk végig, úgy, hogy erről egyikőnk se tudott. S ez igazából bennem is csak most tudatosul igazán.

- Fatima! Tíz perc a kezdésig! - S a nekem szánt figyelmeztető szavak elérik, hogy újra, teljes egészében visszazökkenjek a jelenbe, a valóságba. A valóságba, mely valószerűtlenül épült fel körém.

Gyomrom megfeszült állapotában, a fülem pedig a benne lüktető dobogásával kíséri minden mozdulatomat, melyet a színpad alatti folyosókon teszem. Ujjvégeim elfehéredve jeleznek, hogy ne szorítsam már ennyire a kezemben lévő a mikrofont, fekete, szépen díszített maszkom szélét stikkesen igazgatom öt másodpercenként.

Ilyenkor a legkritikusabb a helyzet, ilyenkor még nincs semmilyen indokom, avagy löketem arra, hogy kilépjek a megszokott világomból.

Barnává átváltott tincseimet kisöpröm a nyakamból, szinte érzem, amint szemeim az adrenalintól zöldé válnak a szokásos kékségből - amit kiskorom óta gyakran észreveszek magamon -, s idegesen pillantok le az elöl combközepéig érő, míg hátul hosszan lehulló, sötétkék ruhára. Kicsit misztikus, kicsit sejtelmes, kicsit más, mint a megszokott - pont mint Fatima Fantom is.

- Mehetsz, művésznő - biccent az egyik statiszta felém, s biztató mosolyát - na meg a megnevezést - hálásan viszonozom egy kitágult pillantás keretében. Fekete topánkával fedett lábaim fellépnek az instabil lépcsőfokhoz hasonló szerkezetre, ez idő alatt szemeimet le se veszem a cipőimről, melyekre a választás szerencsémre abból kifolyólag került, hogy a koncert alatt történő, betanult táncbetéteket könnyedén elvégezhessem. Bár így kicsit úgy fogom érezni magamat, mint egy apró pont a hatalmas világ közepén - s hellyel közel ez így is van.

A pódium megindul felfelé, fejem fölött a csapó ajtóhoz hasonlító kijárat elhúzódik, ezáltal beengedve a kiáltások, sikítások egyvelegét. S minden egyes hangfoszlány értem csendül fel. Illetve a Fantomért...

- I'm gonna marry the night, I won't give up on my life. I'm a warrior queen, Live passionately tonight. - A közönségtérről minden nesz elhal, mellkasom szétrobbanni készül attól a hatalmas lökésnek hála, mit szívélyesen, régi ismerősként köszöntök. Szemeimet lehunyom, hagyom, hogy a végtagjaimon, az egész testemen végigpörögjön az információ, miszerint a magabiztosság újra társult hozzám. Csak a hangom tölti be az egész koncertcsarnokot, fokozatosan, egyre nagyobb izgalommal haladok a sorokkal, míg nem elérem a pontot, hogy beinduljon az egész: - I'm gonna marry the night, I'm not gonna cry anymore!

Felmorajlanak a rajongók, arcomra pedig őszinte mosoly ül ki, mely aztán sehogy se kerül le onnan a szám végeztéig. A táncmozdulatok könnyedén uralkodnak el felettem, mialatt szüntelenül s változatlan energiával tovább éneklem a szöveget.

Zihálok, prüszkölök, lihegek és csoszogok; bár fizikailag éppen a kínhalállal megegyező érzéssel küszködök, lelkiekben a toppon vagy, mit a vigyorom is biztosít. A színpadról leérve nem csak a koncertre fizető emberektől kapok elismerő tapsokat, de a backstage-ben álló dolgozóktól is. Fáradtan pukedlizek a harmadik csereruhám szélére gondosan figyelve - mely egy hosszú, pánt nélküli fekete ruhát foglal magába.

Miután én is megköszönöm a munkájukat, Dereck lesz az első, ki karjaival körbe zár, s dicsérő szavak sokaságát zúdítja rám, mialatt akaratlanul is kiszabadul belőlem a nevetés; az adrenalin szintem túlontúl magas ahhoz, hogy lenyugodjak és visszazökkenjek az eredeti szerepembe.

Ahogy kissé eltolt magától, szembetalálom magam a büszke nézésével, mit tetéz egy hosszú pislogással, és gödröcskés vigyorral.

- Jaj, tudod kikkel találkoztam a VIP szektorban? - töri meg az idillt kérdése, így lustán bontakozok ki öleléséből, és rendezem meg az elcsúszott maszkomat. Letörlöm az alatta nedvessé vált csíkot, tüdőmből egy elégedett sóhajt eresztek ki, mellkasom lesüllyedésével testtartásom is ellazul. 

- Micheal Jordannal? - Már-már valószerűtlenül nagy reményekkel, és megnagyobbított könyörgő szemekkel várakozok a menedzseremre nézve.

- Mit keresne egy kosarassztár a koncerteden? - hüledezik. Néha azért elgondolkozom azon, hogy ez fél év még mindig nem volt elég neki, hogy ne akadjon fent a gondolkodási módomon. Bár, mit is hittem, nevetek fel magamba zavartan. Még olyanok se gyakran tudják hova tenni egy-egy megnyilvánulásomat, akik már egész életemen át ismernek.
- Reménykedni lehet, nem? - vonom meg vállaimat, felszegem államat, és makacsul tartom az értetlenkedéstől fénylő tekintetét.
- Á, mindegy - legyint -, a One Directionnal! - Kissé elfog a deja vu érzete, mintha már egyszer megtörtént volna az, hogy míg Dereck megmagyarázhatatlanul túlbuzgón és örömteljesen oszt meg egy olyan hírt, melyben az öt brit énekes szerepel, addig én csak lesújtva állok ezzel az információval a tudatomban. Ja, tényleg! A VMA után is ez volt! Kezdek félni... innentől kezdve minden sikerem után jönni fog egy bejelentés a 1D-vel?
- Kopp-kopp! - Egyszerre kapjuk Dereckkel a fejünket a kopogást imitáló hang felé, s mialatt az én vonásaimra kirajzolódik a hitetlenkedés - hogy most komolyan így keltették fel a figyelmünket, egy eléggé nyitott térségben? -, addig menedzserem felragyogását tagadni se tudná, szinte mohón ugrik a beérkező emberek felé. Karjaimat leengedem testem mellé, a könnyed anyaggal szórakozva figyelem a hét fős csapatot, s furcsa érzés kerít magába. Az, hogy öt arc ismerős, az még egy dolog, mi több: még a hatodik is. Ám a hetedik ábrázat miért köszönt vissza ismerősként?

- Gratulálunk! - lép elém először Liam, kedves ölelését bátortalanul és sután viszonozom. - Nagyon tetszett a koncert!

- Eszméletlen volt - ért egyet Niall, s azon kapom magamat, hogy mosolyom újult erővel töltődik fel, meglátva vidám arcát. Karjai mint egy hatalmas védőburok, úgy veszi körbe testemet, megszorongat, belőlem pedig kicsikar ezzel a tettével egy nevetést. Bár se az ír srác, se a többi jelenlévő nem tudja hova tenni a hirtelen felszabadult viselkedésemet - amit bizonyosan az egyetlen szőke hajú ért el nálam -, én magamba elkönyvelem reakciómat annak, hogy egyre jobban kezdek megbarátkozni vele. Mármint amikor Linette vagyok.

- Egyetértek az előttem szólókkal. - Harry kacsintásával se képes zavarba hozni, látszólag meg is lepi a sikertelensége, ám azért kimért mozdulatokkal engedélyezem az ő ölelését is. Göndör fürtjei csiklandozzák az arcomat, s muszáj a maszkommal babrálnom, mit az ingerlő érzetnek köszönhetek. Mozdulataimból felpillantva pedig hét tekintet ég a képemen, meg merném azt kockáztatni, hogy lélegzet visszafojtva bámulnak rám. Vagy jelen esetben inkább arra, hogy elmozdítottam az álarcomat, talán ilyen közelről eléggé hihetetlen élmény lehet ez a számukra. Attól viszont nem félek, hogy netalán leesik, mert ha ez így is történne, fellépésekkor mindig duplán felkészülök a felmerülhető gondokra: a díszes maszk mögött egy egyszerű, fekete szemkötő szerűség van.

Na, ezek után mondják rám azt, hogy nem vagyok előrelátó!
- Ügyes volt... És hadd mutassam be a barátnőmet, Eleanor Caldert. - Louis lesz az első, ki felfogja a helyzet kínosságát és mialatt magamban elismerem a megmentői feladatát, magamra vetítem a barna hajú lány kedves gesztusát is. Rövid kézfogásunk után, nagyokat pislogok a vállai felett: Eleanor is elkapott egy ölelésre.

- Azt hiszem kijelenthetem, hogy imádom a zenédet. És olyan... te jó ég... olyan különleges az egész, amit te csinálsz - fecsegi gondtalanul, és bár teljesen le vagyok sokkolva a hirtelen érő szorítástól, nem kerüli el a figyelmemet a többiek kuncogása - amit valószínűleg arckifejezésem gerjesztett -, és a barna hajú, kék szemű srác hatalmas, cinkos vigyora sem.

Oké, már a bulin is feltűnt, de most igazolódott be teljesen: El olyan mint Louis.

Jézusom, ezek ketten közveszélyesek is lehetnek még az emberiségre!

- Izé... köszönöm - hebegem szórakozottan, mialatt az immár előttem álló lány felé szaggatott kézmozdulatokat intézek, amikkel jelképezni szeretném, hogy nem igen találom a szavakat, amik megkívánnák a helyzetet. Zavartan vakarom meg a tarkómat, tanácstalanul nézek oldalra, keresve a lehetőséget, mellyel a lány vesémig lelátó szempárjának elkerülését kutatom.

Ha nem lett volna elég ennyi, hát akkor jön a következő nagy fordulat: Zayn fejét csóválva nevet, majd magához ölel. Na, ha eddig nem is, most aztán megszeppenve, megfeszült testtartással fogadom a végtagjaival hozott rabságot, eközben pedig fejemben szorgalmasan, idővel és hellyel nem foglalkozó felismerés motoszkálni kezd.

Hm, gondolkozom el egy pillanatra, mióta is óckodom én az ölelésektől?
- Nos, akkor én meg bemutatnám a nővéremet... ő itt Donya! - Ahogy ellép tőlem, úgy lazulnak el az izmaim, s bágyadtan figyelem a mozdulatait, mellyel a mögötte álló, barna hajú - mint megtudtam - testvérét vonja maga mellé.

A hetedik arc, mely ismerősként vonul végig a memóriámban, s most jön el a pillanat, mikor eltátom a számat: újabb felismerés következik.
- Donya?! - Az amúgy is 2-3 oktávval magasabb beszédhangom újabb szinteken ugrik meg az értetlenkedésemmel kísért név kiejtését.
- Mi már találkoztunk - mosolyog rám szelíden. Ugyanazzal a mosollyal, mint a dedikáláson is.
- Azt mondtad, hogy Elisha vagy! - Félő, hogy kezd hisztérikussá válni a beszédhangom. Megrázom a fejemet, igyekszem palástolni magamat, és a kicsapongó gondolataim százait.

Hiszen ő az a lány a dedikálásról, aki a többi rajongótól ellentétben, ő félénken állt velem szemben - és a vele folytatott beszélgetés miatt borult fel az egész "autogram aláírási rendszer", ám mégis úgy éreztem, hogy megérte a késést is. Mert akkor az volt bennem, hogy ő az egyedüli, ki őszinte szavakkal illet meg.

Hát... tévedtem... 

- Az a második nevem - felel, és egyáltalán nem kelteti azt az érzést, hogy magyarázkodna. Mintha ez csak egy természetes dolog lenne. Muszáj arcát tüzetesebben tanulmányoznom, és nem is kell sokáig keresgélnem: valóban megtalálom azokat a különleges, mediterrán vonásokat, amit Zaynnél is felfedeztem már. Csak egy megerősítés gyanánt sandítok a mellette lévő kreol bőrű srácra, és ennyi idő is elegendő arra, hogy ne kerülje el a figyelmemet Zayn vigyora. De...de ez nem olyan megszokott vigyor... Ó, nem! Nagyon nem! Nem is tudom, hogy hova lehetne ezt besorolni... Van benne egy kis elégedettség, és amolyan "keringőre hívás". Aztán kihívó pillantása megerősítésként hat az elméletemben. Igen, most határozottan kihív valamire. Mire, és a még nagyobb kérdés: miért?
Nem sokáig tudok foglalkozni a kétségbeesett gondolataimmal, egy abszurdum ötlet furakodik közéjük mialatt figyelem, ahogy a magas, bőrdzsekivel takart alak a folyosó felé sétál egyedül, hiszen Elisha... Donya épp Eleanorral nevet össze mellettem. Most vagy soha alapon feltűnésmentesen slisszolok ki a backstage-ből, és lépteimet megszaporázva eredek a nyomába. Újabb adrenalinlöketet kapok hátával szemezve, s miközben magamat egyfolytában szidom és megkérdőjelezem saját épelméjűségemet, egy rántással elkapom a karját és a mellette lévő raktárba rángatom. Összerezzen a hirtelen ért lökés miatt, most én vagyok az, aki az immár általam újra bezárult ajtónak háttal szegezze őt. Meghökkenését a sötétben is észreveszem, és a pillanatnyi alárendeltségét is. A hatalom, a tudat, hogy most én vagyok az irányító szerepében, elhesseget minden kételyemet és ellenérvemet, magabiztosan öltöm fel a játékmester szerepét.

- Mégis... mégis mit csinálsz? - Megakadt kérdésében, győzelemittas mosoly terül szét arcomon, s magassarkúmnak hála könnyedén tudok arcához hajolni úgy, hogy egy szintben is legyünk.
- Semmit - suttogom ártatlanul a fülébe, egyik tenyeremet mellkasára simítom. Meglepve fedezem fel meglódult szívverését, egyszerre ijeszt meg és táplálja az önbizalmamat a tudat, hogy ezt én váltottam ki belőle.
- Ezt mégis mire véljem? - halkítja le már ő is a hangját, próbálja leplezni, de kihallom egy fokkal való rekedtségét. Elmémet teljesen ellepi a győzelem édes íze, szinte függő leszek ezt megkóstolva, úgy érzem ennyi még nem elég. Ennyi még nem szolgál elégtételként. Ennyivel nem elégszem meg, a bosszú, hogy visszaadjam mindannyi bizonytalan állapotot mit ő okozott nekem - nem is egyszer -, eltökélten hajt.
- A fantom rejtélyes, nem de bár, Zayn? - Ajkaimat végighúzom a fülénél, s benne megreked a levegő tettem miatt. Ismerős a helyzet, csak éppen a felállás változott. Lehunyja szemeit, majd légzése egyszeriben lesz szaporább, önelégült ábrázattal szemlélem megfeszült vonásait; mindezt én váltottam ki belőle. S ezzel kiegyenlítem az állásunkat.
Hirtelenjében tolom félre testét a kijárattól, még fel se eszmél igazából, mikor én már újra a folyosón szaladok vissza a többiekhez. Igen, megsemmisülten hagyom hátra Zaynt - ezzel a tudattal élve pedig jelen percben a világ legjobb érzése tud lenni. 

Azonban örömöm is amilyen könnyen jött, olyan könnyen is megy, mikor sikeresen visszalopakodva a társaságba, pont elcsípem a tőlem alig két méterre álló Liam és Harry beszédfoszlányát, s rajtam azonnal egy újult kíváncsiság lesz úrrá, ezzel az energiával a tulajdonomban kezdek fülelni feléjük: - Andy hívott az előbb, még mindig teljesen ki van bukva, hogy Linette-tel fasírtba vannak.
Határozottan fura úgy ott lennem, illetve állnom mellettük és hallanom a saját nevemet, hogy közben ők nem is tudják, hogy én hallom azt. Mármint... hogy Linette-ként hallom. Ühm... hogy is van ez?
- Úgy elsápadtál, jól vagy, Fatima? - zökkent ki a kusza világomból, laposakat pislogva kacsolom össze Liam aggódó, csokoládébarnán büszkélkedő tekintetével az enyémet. Viszolyogva fut végig agyamon az a feltevésem, miszerint a korlátot átlépve, túl sokáig ragadt le a figyelmem feléjük. Bizonyára feltűnő jelenség lehettem, az ember megérzi az őt sokáig koslató szemeket.
- Hm? - reagálok kisebb fáziskéséssel a kérdésére. Homlokomon apró ráncok gyülemlenek fel, amint szemöldökeimet összevonom. Minden apró mozzanatom a saját magammal szembeni értetlenkedésemre utal.

Néha már fájni tud az önön kiismerhetetlenségem.
- Jól vagy? - tudakolja Harry, s automatikusan elkönyvelem egy jó pontnak az érdeklődésüket - hiába is ezzel nem sokat érnek el nálam. De azért... a tudat, hogy mégiscsak...
- Mi? - ösztönzöm magamat az élők sorába való visszatérésemet -, Ööö... igen! Csak hosszú volt ez a koncert, szerintem én hazamegyek. De rendeznek egy afterparty-t, szerintem menjetek el oda nyugodtan - dobom fel az ötletemet, és szavaimmal egyetértve, az újfent körünkhöz csatlakozó Dereck bólintása nyugtázza.
- Te nem jössz? - Niall magát meg nem hazudtolva, vigyorral a száján fordul felém.

Megrázom a fejemet.

- Valamit el kell intéznem - felelem sejtelmesen, válaszadásommal pedig sikerül megmosolyogtatnom őket, amit először nem tudok hova tenni. Aztán csak leesik... Fantom... titokzatosság... sejtelmesség... Értem én!

Legyintek egyet, amolyan "rájuk hagyom" címmel, mialatt szolid mimika játszik az ajkaim szegletében, ám ahogy elköszönök a társaságtól, bennem véglegesen megfogalmazódik bennem valami. Eltökélten, felszegett állal sugárzom a testtartásomból is az elhivatottságomat.
Igen, eldöntöttem: elmondom Andy-nak, hogy én vagyok Fatima Fantom... 

Linette Leroy

Szombat este lévén az utcákon fiatalok többsége zargatja fel a késői órák csendjét, áhítozásomat - mely abban az értelemben merül ki, hogy bárcsak én is az a régi önfeledt tizenéves lennék, mint voltam - csak pár pillanat erejéig engedem meg magamnak, utána újra a vezetésre koncentrálok.

Ez a mai koncert rávilágított valamire: megváltoztam. Igazából már régebb óta tudtam, illetve sejtettem, de most jött el az az idő, mikor teljesen be is látom ennek igazát. 

- "I Can't Change" - rémlik fel bennem Harry tetoválása, amit akkor láttam meg, mikor engem fuvarozott a Niallnek rendezett buliba. Megfogott a tetoválása, és magam is elgondolkoztam egy hasonlón. 

De nem... Ez csak egy újabb hazugság lenne az életemben, amit ráadásul még magamra is varratnék. Hogy minden egyes nap szembesüljek a saját hamis szavaimmal, hogy kíméletlenül gyötörjön minden egyes percben, ha csak rápillantanék a fekete tintákra. 

Igenis megváltoztam.

És igenis nem a jó irányba.
Talpamat ijedten szorítom rá a fékpedálra, csikorgó hangok jelzik számomra, hogyha egy kicsit nehézkesen is, de sikeresen - illetve még időben - megállt az autó. Kábultan meredek a piros lámpára, mialatt utasítom magamat, hogy ne most hagyjam kibontakozni a gondolataimat; ez se az emberiségnek, se nekem nem lenne túl jó. 

Homlokomat lendületesen a kormánykeréknek döntöm, a jármű dudája megszólal, belőlem pedig egy reményvesztett sóhaj szökik ki. Ez így nem állapot.

Az ismerős környék némiképp új erőt ad, automatikus mozdulatokkal fordulok, majd parkolok le a házam előtt. Az otthonom előtt, az egyetlen helyen e világon, ahol elbújhatok. 

S mégis mi elől? - teszem fel magamba a kérdést, zavartan hessegetem el önön badarságaimat. 

A kulcsom készségesen kinyitja a sárga ajtót, s pár lépés után pedig a kéken is sikeresnek bizonyul a zár elfordulása. Mielőtt átlépném a küszöböt, mély levegőt veszek - ezzel is biztatom magamat, bár nem sokat segít rajtam. Inkább csak a megszokás ereje... Azonban minden nyűgöm-bajom egy szempillantás alatt tovaszáll, akaratlanul is felhorkantok az elém táruló nappali miatt. 

Mintha csak egy bombát robbantottak volna - mondaná az Anyám, és igenis helyt adnék az állításának. Férfi ruhadarabok elszórtan, tematika nélkül hevernek hol a padlón, hol a kanapén, rosszabbik esetben még az asztalon is, és két nyitott tetejű bőrönd árválkodik: egyik a szoba egyik végében, a másik természetesen pedig a vele szemköztiben. Tehát kupi van. 

- Még, hogy "Nem leszek a terhedre, Netti!" - imitálok férfi hangot, hogy ezzel is inkább a cinikusságomat növeljem, és ne a fokozatosan növekvő és növekvő dühömet. Idegbeteg módjára hajítom le a vállamon lógó táskámat, s durva mozdulatokkal markolom fel a gyűrött anyagokat. 

- Andy! - Igyekszem minden idegességemet belepasszírozni a nevének kiejtésébe, csak hogy tisztában legyen a mostani lelkiállapotommal, és hogy azért mégse érje meglepetésszerűen az elkövetkezendő, húsz perctől egy... másfél óráig terjedő fejleordításom. Léptek zaja üti meg a fejemet, öles és csapkodó, s a türelmetlen lépések még inkább felhergelnek. 

- Ezt mégis mire véljem? - csattanok fel, mikor már tudom, hogy egy helységbe kerültünk mindketten. 

Egy hatalmas levegőt veszek, ezzel a lökettel pördülök meg, érzem, amint a méreg már teljesen ellepi az egész torkomat, és már szívélyesen zúdítanám ki magamból minden keserűségemet. Nem csak a rendetlenséget, mindent. 

Ám ajkaim közül csak egy apró nyöszörgés szökik ki, az eddigi hév és a hirtelen visszakozás egyetlen eredményeként. Megfeszült testtartásom, lendülettől fent maradt karjaim tehetetlenül hullanak két oldalamra. Gyomrom összeugrik, kétségbeesetten kezd el zakatolni a szívem, és gondolataim ezrei keringenek a helyzetből adódóan. Megrökönyödve nézem Andy magas alakját, vonásai egyszerre mutatnak értetlenkedést és keserű, mélyről jövő csalódottságot, mialatt idegesen szorongatja markában a nyomás miatt recsegő hangokat kiadó maszkot. 

A Fatima Fantom maszkot, amit maró, rekedt szavaival kísérve, dühödten tolja az én elképedt arcomhoz:

- Nem, Linette...  EZT mire véljem?