10. chapter

Üdvözletem! 

Először is elmondanám, hogy mennyire örültem a "Secret chapter"-hez kapott visszajelzéseket, s tudatni Veletek, hogy bár mindig szoktam válaszolni a megjegyzéseitekre, most az egyszer nem szeretnék ott, ha nem baj. Nem akarok még véletlenül se elárulni semmit, ám annyit azért mondok, hogy voltak jó gondolatok... ;] 

Másodszor is, a kilencedik fejezetnél 7 kommentárral és 57(!!) pipával jutalmaztatok, amit nagyon, nagyon szépen köszönök! <3

Ehhez a részhez viszont nem fűzök semmit... Viszont - mint ahogy mondtam is -, nem éppen vagyok most a toppon, a kelleténél több dologra kell most koncentrálnom és eléggé össze vagyok zavarodva - amit bizonyít is a Bonus fejezetnél lévő bejegyzésemnél található elírásom, miszerint nem "Szeptember 24-én jöttök rá az egyik párbeszédben lévő kilétére" hanem "Szeptember 22-én"! Elnézést, de nem igen tudom, hogy hol áll a fejem és éppen ezért nem szeretném a történet kárára a pillanatnyi szétszórtságomat - még a szokásosnál is rosszabb szétszórtságomat. 

Szóval szeretnék kérni Tőletek egy hétnyi szünetet, tudom, hogy ez nem valami szép tőlem, de nem tudok mi mást tenni. Így hát valamelyest remélem, hogy kárpótolni tud az ezen a héten lévői két hozott rész, mert jövőhéten nem fog jönni. Majd csak azutáni héten, vasárnap. 

Azt hiszem ez így duplán lesz gonoszság a mostani fejezet végét illetően... 

Köszönöm a megértéseteket, és még egyszer bocsánat!

Jó olvasást! 

Puszi, Tyra W.

Ui.: Tizedik fejezet, és mint azt az ebben lévő történések is jelzik, nagyjából elértünk a történet feléhez...  

Szeptember 18.

Fatima Fantom

Üveges tekintettel ülni és nézni a fekete-fehér billentyűket. Hallgatni a hangos beszédfoszlányokat, fel-felkiáltásokat, a röhögéseket. S monoton, ütemet kereső lábdobogással kísérni az egyujjas, egy hangot lenyomó játékomat.

Ez megy már két napja, majdnem hogy egyfolytában. Bezárva egy hangszerszobába, hatunkra ráerőltetve a másikat, a munkát, a határidő súlyát. Egyre szorosabb a húr a nyakunk körül, mit a menedzsmentjeink kétségbeesett lépése bizonyít: jóformán összezártak minket négy fal közé, hogy végre alkossunk. Azt akarják, hogy úgy jöjjön az ihlet, hogy minden dolog változatlan legyen körülöttünk? Hogy se nem látjuk a világot, se nem azokat az embereket, arcokat, akikből erőt gyűjtünk?

Vannak kötelezettségeink. Ennek a világnak, ennek a munkának az egyik árnyoldala az, hogy mások akarata a mi akaratunk ellenére is ránk zúdul. Hogy az elvárásoknak eleget tegyünk, mert mások számára mi nyújtjuk - jobbik esetben - a biztos pontot az életében. S ezt végre el tudtam fogadni, Andy-nek hála. Akkor, amikor megosztotta velem a valódi érzéseit, mikor szembesített a saját nézeteivel, érzéseivel: egész életében én voltam neki az én tudtom nélkül a támasza. Ahogy a Fatimát szerető embereknek is most én az vagyok. Egyszerre fog el ettől a tudattól valami megmagyarázhatatlan, bizsergő érzés, s félelem is: nem csalódhatnak bennem!

- Kéne egy ötlet... egy szál, amin elindulhatnánk. - Niall elkínzott hangon dől hátra a kanapén, arcát fáradtan megdörzsöli a kezével, s még mindig azt az egy billentyűt le-lenyomva pillantok fel a zongora mögül rá. Majd a többiekre is. Nem kell ahhoz profi pszichológusnak lennem, hogy lássam, hogy leolvashassam képükről az elnyúzottságot, ami engem is szívélyesen hatalma alá kerített. A fáradságot, mit a friss levegő hiánya okozott. Ám valamit valamiért: meg kell születnie ennek a dalnak!

- Énekeljünk arról amit látunk! - dobja fel az ötletét Louis, pulóvere alját lehúzza, ahogy felpattan a fotelből. Tenyereit egy adott ütemre össze-összecsapja, mialatt feje ide-odaforog, a szobában található egyik tárgyról a másikra, sőt még a csípőjét is mozgásra bírja, hogy jobban átjárja őt a zene. A többi négy fiú vigyorogva élénkülnek fel végre valamiféle történés következtében, mialatt én visszahúzom az eddig zongorán tartó kezemet az ölembe, s kíváncsian várom mit hoz ki az improvizáció a srácból.

- Ooo! - trillázza. - Orromat csiki-zi a páfrány leve-le, a fal színe már bántja a szeme-met - énekli elnyújtva a végeket, szólóját és bugyuta szövegét a fiúk bele-beleröhögése kíséri, bár Louis-nak se kell sok, hogy ne nevessen fel. - Valaki mentsen ki innen, mert... mert...

- Mert agybajt kapok Louis-tól! - sipítja fel segítőkészen a lezárást Harry, Louis pedig örömittasan felkiált, hogy aztán lepacsizzon a két srác. Elkomolyodva meghajolnak előttünk, s míg Liam, Zayn és Niall kajabálásával és kurjantásával díjazzák a rögtönzött minikoncertet, addig én csak szolidan mosolyogva és tapsolva reagálok rá.

- Igazán remek volt, köszönjük a Larry párosnak, de azt hiszem, valami mást kéne kitalálnunk - mondja Liam elnézést kérő pillantást küldve a két álló fiúnak, kik csak vállaikat vonogatva foglalnak újra helyet, hogy újra az unalom letargiájába essenek.

Liam óvatosan leül mellém a zongora előtti padra, kissé áhítattal nézem mozgását: ujjait finoman ráemeli a fehér billentyűkre, hogy aztán lassú táncot járjon azon, mialatt összefüggő dallamot szólaltat meg a hangszerből. Látszólag csak úgy spontán jutott eszébe ez a kompozíció, s mintha Ed Sheeran egyik számát vélném felfedezni a hangok leütésének egymásutánjában. Pár másodperc az egész, mégis magamban epekedek azért, hogy valaha én is ilyen könnyedén használhassam a zongorát.

- Tudsz zongorázni? - nézek fel rá oldalról, szemöldökeimet összeráncolom meglepettségem kimutatásának jeleként. Halványan elmosolyodik, vállait alig észrevehetően megrántja.

- Egy kicsit... - szerénykedik, majd mosolya tovább szélesedik, ahogy még hozzá fűzi: - Azért nem annyira, mint Te.

Lesütöm a szemeimet. Zavartan felnevetek, s most megjátszanom sem kell a visszahúzódó lány szerepét, magától kerít hatalmába a menekülés, a bujkálás érzete.

Ha tudná, hogy mennyi ideig tart, míg végre megtanulok egy számot elzongorázni, sóhajtok fel magamban.

- Ki tud még valamilyen hangszeren játszani? - emelem fel tekintetemet az ölembe ejtett kezeimről, hogy végignézhessek az immár zongora köré csődült kis társaságon.

- Én is egy kicsit tudok zongorán játszani - feleli Louis, lazán alkarjára támaszkodik a fekete pianínó szabad felületén. Pulóverének ujjai felgyűrődnek a könyöke hajlatánál, szórakozottan figyelem a belső karján található, gördeszkázó pálcika figurát ábrázoló tetoválást.

- Én 10 éves korom óta gitározom - tudatja velem Niall, mire automatikusan rásandítok, s ezzel együtt a mosolygós arcára. Szőke hajába beletúr, látva, hogy őt nézem, zilált tincsei még inkább összeborzolódnak, muszáj elvigyorognom.

- Ó, ezt tök jó! - ámuldozok. A dob mellett a gitáron tudok játszani - bár én még ezt csak két éve tanulom -, ám valahogy mindig is közelebbiként éreztem magamhoz mind ezt a hangszert, mind azokat az embereket, akik szintén tudnak ezen a pengetős hangszeren játszani. S nagy szívfájdalmam, hogy a világgal nem oszthatom meg ezt a tudományomat. Mert hát a Fantomhoz inkább illik egy hűvös, büszke kiállású zongora, mintsem egy egyszerű gitár... vagy egy hatalmas dobfelszerelés. 

- Javíts ki ha tévedek, de az egyik interjúdba azt nyilatkoztad, hogy nem tudsz gitározni. - Nyakába akasztja a falnak döntött akusztikus gitárt Niall, majd kérdőn visszapillant rám, választ, avagy megerősítést várva és keresve a vonásaimból.

- Igen... izé sajnos - hazudom kissé hezitálva, ám torkomat gyorsan megköszörülöm, és már sokkal határozottabban folytatom jól kialakított  hamis világomat: - Mindig is szerettem volna megtanulni, de sose jutott rá idő.

- Niall jó tanító, akár meg is taníthatna ha szeretnéd - dobja fel az ötletet Harry, biztatóul átdobja karját a mellette álló srác vállain. Összenéznek, a göndörke pedig egy kacsintással jutalmazza értetlen arckifejezését.

- Ó, nem - intem le gyorsan -, nem akarom ezzel terhelni, de azért köszönöm - biccentek hálásan, esetlenül összébb görnyed a testtartásom, tettetett zavarral igazítom meg a fekete álarcomat. Minden kis apró mozzanat eltér tőlem, minden kis apró mozzanat építi fel Fatima Fantomot.

- Mi lenne ha megmutatnék pár fogást? - kérdezi a jelenlévők közül az egyetlen szőke - legalább is látszólag az egyetlen -, fejét kissé oldalra biccenti, Harry vigyora pedig még szélesebbé válik a fiú nyitása felé.  

- Ö... rendben. - Sután bólintok, barna hajam arcom elé hullik. Liam segítő kezét megfogva átlépek a zongora padon, leülök a kanapéra, míg Niall elé húz egy széket és átadja az én ölembe. Megpróbálok a lehető legidegenszerűbben tartani a könnyű hangszert, hogy még véletlenül se tűnjön az engem mustráló, szám szerint öt szempárnak a gyakorlatias mozdulatok. 

- Ezt fogd le ezzel az ujjaddal, a másikat meg itt. - Kezével óvatosan eligazítja az enyémet a húroknál, én pedig játszva a naiv és értetlent, igyekszem nem pontosan úgy elhelyezni, ahogy amúgy azt kell. Niall ismét arrébb tolja az ujjbegyeimet, hogy immár rendben és biztosan tudjam tartani az adott helyen, meleg kezeinek fogására azonban hatalmas önuralmat kell kifejtenem saját magam és reakcióm miatt, amiért sajnos nem tehetek. Egyszerűen ösztönből húzódnék el a közelségtől, óckodok bármi nemű érintéstől. Így is sok időbe telt az nekem, hogy újra képes legyek fogadni az öleléseket. Nem tudok biztonságban lenni, mint régen, ennyi ismeretség nem volt képes arra se Niall-nél, se a többi fiúnál, hogy megszokjam még a lényüket. 

- Egész ügyes vagy ahhoz képest, hogy még nem gitároztál. - Liam mondatára feleszmélek, figyelmem a kezeimre siklik, amik az én tudatomon kívül, automatikusan kezdtek el játszani az akkordok palettáján. Zavartan és direkt rontom el a következő pengetés, szám szélét tettetett csüggedtséggel húzom el, gyorsan visszazökkentve magamat a szerepembe. Tekintetem hirtelen találkozik össze azzal a borostyán színű íriszekkel, kiknek gazdájának arca érzelemmentesen tárul elém. Bennem reked a levegő; sehogy se tetszik nekem ez az átható nézése. 

- Erre most nem tudok mit mondani... - fordítom el a fejemet Liam felé makacsul. - Izé... - keresem a szavakat -, azt hiszem ezt bóknak veszem, szóval köszi. - Mosolyomat nem csak az újra a mellém ülő Payne fiú, de a többiek is viszonozzák - Zaynen kívül. Fejemet kissé előrebiccentem, a közelről jövő pillantásokat arcom diszkrét eltakarásával kompenzálom.

- Mesélj magadról - szólít meg hirtelen Malik, megdöbbenve kapom rá vissza a tekintetemet. Kihívó pillantását nem tudom hova besorolni, homlokom ráncba ugrik, számat eltátom a letaglózottságomban. 

Mintha még érezném is, ahogy egyre fojtogatná a nyakamat az a bizonyos lebukás veszélye. 

- Mármint... szóval ne vedd tolakodásnak vagy értsd félre a szándékainkat, de nekünk is egyszerűbb lenne úgy írni egy dalt, ha ismerünk - magyarázza kedvesen Liam. A hideg futkos a hátamon a gondolattól, hogy most egy kiselőadást kéne adnom. Hmm... milyen címet adjunk ennek? "Fatima Fantom hazug-önéletrajza" írta Linette Leroy és a menedzsment. 

- Bár azt is megértjük, ha nem szeretnéd - szabadkozik Harry, karjával hevesen kíséri mondókáját, amit egy fáradt mosollyal reagálok. Végignézek a kis társaságukon, és valami olyat veszek észre magamon, amit nem hittem volna, hogy fogok: megenyhülök. Nem a szerepem miatt nem akarom őket fárasztani flegma visszaszólogatásaimmal, hanem mert amúgy nem érzek erre késztetést. Megijedek saját felismerésemtől, megijedek attól, hogy egy év után újra inkább választanám az igazságot, mintsem a hazugságot. De... de mégse... még nem annyira, hogy így is tegyek. Bár már megvan rá a hajlam, képtelen vagyok elárulnom azt, hogy ki vagyok. Még nem érzem a bizalmat feléjük, hiába is azt igen, hogy ők már kezdenek felém bizalommal fordulni: két napnyi összezártság nekik elég volt ehhez. De vajon nekem mennyi időbe telik?

- Nem tudok mit mondani magamról - felelek nem valami határozottan, ajkamat rágva állok fel a kanapéról és sétálok újra a zongorához. Ujjaimat végigsimítom a fekete, fénylő felületén, érzem magamon a már-már égető, kíváncsi pillantásaikat. - Fatima Fantom, 19 éves, zongorán játszok, nincs testvérem, kiskorom óta éneklek és balettozok. Egy éves voltam, mikor a szülőhelyemről elköltöztünk abba az országba, ahol mai napig is élek. Innen az akcentus - nyelek egyet, háttal állva könnyebb nekik hazudni, bár magam sem értem, hogy miért esne nehezemre, ha mindezeket szemtől-szembe darálnám el nekik. - Szeretem a művészeteket, a reneszánsz korát, vegetáriánus vagyok és bár semmi bajom az állatoktól, nem szívesen megyek a közelükbe - hadarom tovább, bár itt muszáj egy kicsit megállnom. Mint mindig - ha erre a részre kerül a sor a monológomba -, most is muszáj egy grimaszt vágnom. Azért kellett kitalálni azt, hogy nem szeretem az állatokat, mert a titokzatosságom és a hűvösségem miatt az élőlények tartózkodnak tőlem. Mit is mondjak erre... emberi logika?! Menedzsmentem logikája? 

- És a szerencse számod a tizenhárom? - rötyög fel Louis elviccelve ezt a sok fantomhoz illő dolgot, nem nézek hátra, de a hangok alapján kivehetem, hogy kapott ezért a megnyilvánulásárt két tarkón csapást. Keserűen elmosolygok, fekete apró virággal díszített ruhám szegélyét babrálom, magassarkúmban hintázva elgondolkozok azon, hogy mennyire maradt-e ugyanaz az a személy Fatima, mint berobbanása előtt. Bár valahol mélyen nem is igazán érdekel, hogy a médiának hogy alakítgatják ki az imidzsemet, egyedül az számít, hogy a dalaim arról szóljanak, amik nekem fontosak. 

- Nem a tizenhárom a kedvenc számom... babonás vagyok - fordulok meg lassan, s lusta vigyor terül szét arcomon, amit - és a válaszomat is gondolom én - nevetve fogadnak az immár kanapén ülők. Még Zayn is elnyom egy kisebb mosolyt, szája szegletében sehogy se tudja elbujtatni annak felfelé görbülését, ám egy valami továbbra is zavaró tényezőként ott maradt: az az átható nézése, mellyel szinte úgy érzem, mintha a vesémig lelátna. Nem... határozottan nem tetszik ez nekem. Olyan kétkedő, vagy inkább olyan óvatos, karom libabőrös lesz ettől a tekintettől. Elmémből kisebb fejrázással próbálom kiűzni szemeit, helyette inkább a többi négyre koncentrálok, s somolyogva megvonom a vállaimat, hogy ezzel lezártnak tekintsem az eddigi témát. 

- Kétlem, hogy ezek után gazdagabbak lettetek volna, vagy legalább is nem annyira, hogy megszálljon titeket az ihlet, de csak ennyivel tudok szolgálni. - Elhúzom a számat, míg a srácok csak legyintenek, és kitől hálás biccentést kapok, kitől pedig egy jelentőségteljes szemöldökfelvonás. Na, vajon kit is takarhat az utóbbi?

Kivételes alkalom - kivételes ezalatt a két nap alatt -, hogy a hangszerszoba némaságba burkolózik. Már-már kísérteties, mintha senki se merné megszakítani, átszakítani ezt a láthatatlan burkot, mit a csend hozott magával. Fura érzés kerít maga alá, mint egy meghatározó pillanat. Vagy akár egy vihar előtti csend... 

- It's been a really, really messed up week, Seven days of torture, seven days of bitter... - Hangosan törik össze a nyugodt légkör, a telefonom csengőhangja kíméletlenül zengi be az egész helyiséget. Testek rezzennek össze a hirtelen ért hangváltozás miatt, s sokáig nem is tudom beazonosítani a számot és magát, hogy mit is jelent ha ez a dal szólal meg.
- Jesszusom! - sikkantok fel aprót, újabb ijedségre való okot ezáltal a körülöttem lévőknek. Majd ugyanilyen hirtelen pördülök meg a hangforrás kutatása után.
Két telefonom van, az egyik a "Fatimás" a másik pedig a személyes. És most a személyes csörög. Az, amit csak nagyon kevesen ismernek. Az, ami csak nagy ritkán szólal meg - egyrészt, mert nincs sok ismerősöm, akivel beszélőviszonyt ápolnék, másrészt mert ezt inkább vészhelyzet esetén tárcsázzák meg az adott hívó. Mialatt táskámba őrült módjára kapirgálok, fejemben végig megyek az eshetőségeken: Andy, vagy Apa és Anya...
Fájdalmasan beleharapok az ajkamba. Levegőt is elfelejtek venni, újabb kisebb sikoly hagyja el számat a sikerélménynek hála: kezeim közé végre a csörgő mobil kerül. Szívem hevesebben dobog a kelleténél, a képernyőn Anya neve villog.
- Ezt fel kell vennem! - morranok fel, magam sem értem miért ennyire durván, ám választ nem várva rontok ki a kétszárnyas ajtón, nem törődve azzal, hogy milyen robajt keltetek ezzel. Tekintetem ide-oda cikázik, míg végül a szemben lévő szobába futok, ujjamat végigfuttatom a kijelzőn, ezáltal fogadom a hívást. S míg felkapcsolom a villanyt, és a hatalmas ablakból elém tárul az ötödik emeletről London belvárosa, hallgatom a túlsó oldalon az egyenletes szuszogást.
Már a legrosszabb fordul meg a fejemben.
- Anya? - szólalok bele félve, válaszul egy megkönnyebbült sóhaj szakad ki belőle. Belőlem azonban sehogy se akar kiszökni a bent rekedt levegő, egyre fojtogatóbb és fojtogatóbb a tudatlanság keserű íze. És a tanácstalanság.
- Oh, kicsim! - meghallom csilingelő hangját, mely még a szomszéd hangszer szobából átszűrődő zörgő zajokból is képes kitűnni. Egyszerre melengeti meg szívemet megszólítása, és egyszerre szorítja össze mellkasomat a félelem és a pesszimizmus gonosz lénye.
- Mi a baj? - kérdezem rögtön. - Mond, hogy nincs semmi baj! - szinte gyermeki fohászkodással kérem Édesanyámat eképpen.
Néma csend. Vészjósló néma csend, lábaim megremegnek, félő, hogy feladják a szolgálatot.
- Hiányzol, Liny - suttogja bele, szempilláim megrebegnek pillanatnyi megtört hangszínét felfedezve, amit egy torokköszörüléssel palástol. - Régen beszéltünk, és csak hiányoztál. Mesélj, minden rendben veled? Aggódom érted...
- Értem? - pislogok nagyokat, hiába vagyok tisztában azzal, hogy ezt sajnos most nem láthatja. - Hisz én mindig jól vagyok, Te is tudod - nevetek fel, bármiféle öröm nélkül, majd hirtelen hallgatok el. - Te... te jól vagy?
- Jól - mondja szórakozottan, szerény mosolyt csalva arcomra -, csak még mindig köhögök, és néha úgy érzem, felesleges volt eltávolodnunk Londontól, ezáltal tőled is.
- Anya! - dorgálom le azonnal. - Az orvosok ezt javasolták, ráadásul lásd be: London túl szmogos a te tüdődnek, Észak-London friss levegője mindjárt csak másabb, mint itt. "Jótékony hatású" - idézem kiparodizálva Anyu kezelőorvosát, mellyel előcsalogathatom dallamos nevetését, muszáj lehunynom szemhéjamat, hogy kiélvezzem ezt a szimfóniát.
-  Sok dolga van Fatimának? - kérdez rá hirtelen, szemeim kipattannak és zavart arckifejezéssel nehezedek rá az ablak párkányára. Automatikusan kezdem el piszkálni álarcom szélét; mit is mondhatnék?
- Most nincs annyira - füllentem, lélegzetvisszafojtva várom Anya reakcióját.
- Linette! Nekem nem tudsz hazudni. Egy világnak lehet, hogy igen, de nekem nem. - Lelki szemeim előtt  szinte látom, amint megcsóválja a fejét, így valószínűleg a most is a hosszú, göndör lófarokba kötött haja megcsapja szép arcát, és intőül a csinosan kikerekedett csípőjére vágja a kezeit. Mindig is irigykedtem rá, hiszen bármiféle gyermeki elfogultság ellenére is bátran kijelenthetem, hogy márpedig az én Anyukám gyönyörű. Irigykedem a hajára, ami még az enyémnél is egészségesebb, ráadásul barna göndör, nem pedig szőke és hullámos. A magasságára, mit a nővérem szívélyesen követtett, míg én sehogy se tudtam beérni őket. Meg hát Julie azt a csokoládé hajszínt is megkapta, de ő egy hirtelen ötletéből vezérelve, még 16 évesen befestette az én hajamhoz hasonló árnyalatára. Sose értettem... Egyedül Anya zöld szemei azok, amiket megtudtam "szerezni", de azok is csak akkor, mikor hirtelen megyek át hangulatváltozáson. Gyakran mondogatják az ismerőseink azonban azt, hogy arcilag nagyon hasonlítunk. Ez az egyetlen kapaszkodóm, hisz ha feleannyira vagyok szép, mint Ő, akkor nincs mitől félnem.
Én inkább genetikailag az Apai ágat örököltem, ezért is van az, hogy mivel Andy Anyukája és az én Apukám a testvérek, így mi is Andy-vel inkább tűnünk bátynak és húgnak, mintsem unokabáty és unokahúgnak.
- Apu is jól van? - terelem a hazugság témát, mit csak egy lemondó sóhajjal nyugtáz.
- Jól, de neki is hiányzol - tudatja velem, és bár nem ez a célja, engem még inkább hatalmába kerít az a szörnyű érzés, a szörnyű beismerés, hogy elhanyagolom őket. Ez pedig a legrosszabb: hiszen nem csak magam miatt, miattuk is csinálom ezt az egész énekesi pályát.
Bár kiskoromban sose szorultunk rá anyagilag a segítségre, onnantól kezdve, hogy kiderült Anya betegsége, igencsak szűkösen sikerültünk kijönni a számlákkal, 16 éves koromtól fogva. Az elején elvből utasították el a csekkeket, miket az első albumom bevétele táplált főként, viszont ahogy telt az idő, belátták, hogy nincs más választásuk. El se tudom képzelni, hogy ez nekik mennyire fájó pont is lehet az életükben: a gyerek gondoskodik a szülőkről és nem fordítva. Igyekszem nem éreztetni velük ezt, és mindig elmondani, hogy ezeket a pénzeket jogosan érdemlik meg Ők is: Apa vette meg a dobfelszerelést mikor 10 éves voltam, Anyától kaptam az első gitáromat és fizette ki az óráimat úgy is, hogy már akkor tudtunk a betegségéről. Ha Ők nincsenek, akkor nem szeretem meg a zenét, ha Ők nincsenek, nem születik meg Fatima Fantom se.
- Holnap odautazom hozzátok! - mondom ki hangosan is túlbuzgón a legjobban vágyott gondolatomat, hangom gyermeki izgatottsággal visszhangzik vissza a fülemben. Vállamat az ablak és a fal közötti kiugró részhez döntöm, kényelmesen megállva ezáltal.
- Nem, nem szükséges. - Kihallom szavaiból, hogy mosolyog a hirtelen felélénkülő hangszínem miatt. - Neked kötelességeid vannak. És mi büszkék vagyunk rád, ugye azt tudod? - kérdezi.
- Tudom... - suttogom. Hát hogy ne tudnám? Hiszen pont ennek a tudatával vagyok képes felülkerekedni néha előtörő késztetésemet, hogy abbahagyjam és hátam mögött hagyjam ezt az egész médiavilágot. - Viszont Ti előrébb vagytok, mint a kötelességek - dacoskodom. 

- Még mindig makacs vagy - somolyog.
- Akárcsak az Anyja! - hallom meg a háttérből Apa szórakozott hangját is, s míg én nevetve fogadom megnyilvánulását, Anya méltatlankodva kezd el puffogni a - gondolom - pár méterre álló személynek.
Talán e miatt vagyok képes nem máshogyan kezelni Anyu betegségét. Hiszen nem változtatta meg, ahogy Aput sem; sose éreztette velem, velünk, hogy neki baja lenne, sose várt el tőlünk más bánásmódot. Erős nő, egész életemben az volt, mindig is az volt és az is lesz, ez pedig a legmegnyugtatóbb tény az én ingatag állapotomban. Csak ne lennének ilyen messze tőlem...
- Szeretlek Anya - suttogom lassan, néma válasz követi vallomásomat.
Egy éve nem tudom kimutatni az érzéseimet másoknak, képtelen vagyok rá, egyszerűen nem voltam képes kimondani ezt a szót, és ezt a szülőm is jól tudja. Megdöbbenésében én is osztozom, fogalmam sincs mi történhetett.
Minek köszönhetem ezt? Vagy... vagy kinek? Ki volt arra képes, hogy tegyek egy lépést a felszín felé?
- Én is szeretlek, Linette - rekedten felel, megkönnyebbülten görnyed össze a testtartásom, mit csak azután veszek észre, hogy megfeszült, miután már újra ellazult az.
- Holnap találkozunk - búcsúzom lágyan, s miután megvárom, míg Ő is elköszön, bontom a vonalat. Egyszeriben kerít hatalmába egy hátborzongató érzés, hiába is próbálok arra a részre koncentrálni, hogy kisebb fajta megkönnyebbülés járja át egész testemet az előbbi telefonbeszélgetés miatt, rosszat sejtő, vészjósló hullámok keringenek körülöttem.
Egy elnyújtott pislogás, egy ijedt és egyben gyors pördülés, majd egy lesújtott hátrahőkölés követi az előbbieket.
Egy hihetetlenül barna és egy hihetetlenül parancsoló szempárba ütközök, szinte érzem, ahogy kifut belőlem a vér is és már csak ingatag állapotban létezem az előttem két méterre való fiútól.
Az első ledöbbenésem tovaszáll, a szótlan szemkontaktus valódi okát is végre képes vagyok felfogni, ahogy az egész helyzetet, és a düh, a méreg, a felháborodás keserű kavalkádja drasztikusan ködösíti el elmém minden egyes szegletét. Szívdobogásom meglódul, úgy tűnik, mintha a vérem is felforrósodott volna, ahogy a fejem is talán már piros színben pompázik a továbbra is behatározatlan tekintetű srác előtt.
- Te képes voltál kihallgatni? - hangom hisztérikusan visszhangzik a kis szobában, mialatt ideges léptekkel szelem át azt a kevéske távolságot közte és köztem, hogy az arcába kiabálhassam megsértettségemet gondolkozás nélkül. - Ezt... ezt mégis hogy merészelted? - üvöltöm, ám közben elborzadva szembesülök rezzenéstelen képével. - Erre neked nem volt semmi jogod! - Nem csak simán amiatt vagyok kibukva, hogy Fatimaként magánéletét hallgatta ki, de... de Linette-ként is! Gyengének mutatkoztam előtte, úgy érzem, mintha egy olyan világot lepleztek volna le bennem, amit okkal rejtegettem mindenki elől. És én nem akarom, hogy  megismerjék Fatimának a múltját, a hátterét, mivel az az én múltam és a hátterem! Az enyém, Linette Leroy-é!
Újabb felismerés, újabb hangulatváltozás, egy újabb leblokkolás - heves magyarázó kézmozdulataim megállnak a levegőben, hirtelenjében uralkodik el felettem a félelem. A félelem és egyben a kétségbeesés, remegve futtatom fel rá a tekintetemet. Állkapcsa megfeszül, ám barna szemei még most is elérhetetlennek tűnnek.
- Mióta állsz itt? - sziszegem, ujjaimat kíméletlenül vájom a tenyerembe, körmöm felserkentik a bőrt, mégse érdekel a fizikai fájdalom. A lelki sokkal rosszabb: fáj arra gondolni, hogy újra esélyt adtam valakinek arra oktalanul, hogy a gyenge oldalamat kihasználva újra megsebesítsen.
- Nem hallottad?! - emelem fel a hangomat, ami határozottságom ellenére is megremeg. - Kérdeztem valamit! - kiabálom szinte az arcába, tehetetlenül kezdtem el ütlegelni mellkasát, ám karjaimon gyengeség fut végig, bármiféle erő nélkül csapódik folyamatosan öklöm testéhez. A lökéseket magabiztosan állja, tehetetlenül kerít hatalmába a tudat, hogy nem tudok semmit se tenni, a harag újabb erővel vesz le a lábamról. Eltökélten szegem fel államat felé, eltorzult arccal próbálkozom meg ismét arra, hogy fájdalmat okozhassak neki. Hisztérikus hang szökik ki a számból az erőlködés következtében, pánik uralkodik el rajtam, hogy képtelen vagyok erőteljesen mozgatni a karjaimat, túlságosan is elesettnek érzem ahhoz magamat. Végső ötletemben meglendítem a tenyeremet, a srác pedig egy hirtelen mozdulattal kapja el csuklómat, míg másik karjával az ösztönösen felemelkedő másik karomat szorítja le. A harag új szintre lép fel bennem, vonaglok a szorításában, ám Ő hajthatatlanul, higgadtan tűri. Tekintetemet erősen az övéjébe fúrom, hogy legalább lelki terrort tudjak ellene végezni. Szinte érzem, ahogy az összes ellenszenv kiáramlik belőlem, felőröl az újfajta állapot.
- Zöld a szemed - suttogja arcomhoz hajolva, s bár tényszerűen közli, mégis megdöbbenve szólal meg, ám valahogy... valahogy mégse olyan megdöbbenve. Kihasználva a megfelelő időt, elfordítom a fejemet tőle és utolsó reményként szabadítom ki magam a meglazult fogásból kézfejemet. Hogy aztán tenyerem gyorsan kezdjen közelíteni profilja felé... ám ismét gyorsabb lesz tőlem.
Fel se tudom fogni az utána történő eseményeket, pár másodperc az egész, de mindent megváltoztat. Túl hirtelen történik minden. Alkaromra egy szorítás nehezedett, megpördült körülöttem a világ; egy csattanó hang, halántékomnál éles fájdalom nyílalt.
S mialatt lesújtva támaszkodok meg mellkasánál szédülésem miatt, elkerekedett szemeim hol az Ő barna íriszeire terelődnek, hol a fejünkkel egy magasságba emelt kezére.
Zayn lerántotta rólam az álarcot...