2014. április 18., péntek

I'm back, darlings!

Drága, hiányzott Olvasóim!

Meglepő, nem igaz? Újra életjelet adok magamról, és - remélhetőleg - éppen egy jó hírrel térek vissza ti Hozzátok! 
Visszatérek. 
Kicsivel több, mint egy éve már annak, hogy az előző bejegyzést ugyan fájó szívvel, de szükségszerűnek éreztem megírni, miszerint szünetet kell, hogy tartsak bizonyos okok miatt. Szeretném elmondani, hogy minden egyes megjegyzést, támogatást, amit kaptam Tőletek, elolvastam, és le se tudom írni azt az érzést, hogy mennyit jelentettek nekem ezek. Hogy mennyit segítettek nekem abban, hogy most ismét visszatérjek a Blogger világába. 
Izgatott vagyok, mivel hálámat egy új történet keretein belül szeretném megmutatni Számotokra, mely teljesen a saját képzeletem szüleménye. Remélhetőleg az, hogy nem fanfiction, nem vesz vissza a kedvetekből, hogy elolvassátok. 
Mindenesetre nekem már az is sokat jelent, hogy még talán vagytok páran, akiket Olvasómnak nevezhetek. 

A történetről annyit, hogy három különböző ötletből alakult ki - és én éppen ezért imádom. Besorolásilag fantasy, de persze napjainkban játszódik a saját világunkba. 
Damien G. Hunter
Terveim szerint, olyan 20-30 fejezet közé sorolnám a fejezeteket - egy fejezet pedig 7-10 oldalig terjedő hosszúságúak lesznek, úgyhogy "jó szokásomat" nem hagytam el máig sem. S bár elviekben egy éve nem írtam, gyakorlatilag ez idő alatt végig egy újabb és újabb történetbe kezdtem bele, mialatt rengeteg (rengeteg!) könyvet elolvastam, ami miatt talán a szókincsem is bővült. Csakhogy a kimaradás az kimaradás, ezért valószínűleg kelleni fog egy kevéske idő, hogy újra visszarázódjak. 
A blog címe Elemi ösztön, avagy alcímként még megjelenik a Quinta Queen is. Lesz benne akció, szerelmi szál, na meg persze bonyodalom is - de az bőven.

Köszönöm az Irresistible-n a 71 rendszeres olvasót, akik annak ellenére is feliratkoztak, hogy a blog szünetelt, illetve a lassan 31.000 oldalmegjelenítést is! Elképesztőek vagytok! 
S még egyszer köszönöm a támogatásotokat! 

Ha kíváncsiak vagytok Tadleigh és Damien történetére:

Szeretettel, Tyra Weaver 

2013. március 24., vasárnap

nagyon fontos.!

Drága Olvasóim!


Nehéz szívvel vetemedtem végül arra, hogy a következő sorokat leírjam. Mert most az jön, hogy bevallom: feladom. 
Amikor elkezdtem ezt a történetet, kifejezetten élveztem írni, szövögetni a szálakat, a részleteket kidolgozni; pontosan azért, hogy mind-mind egy bizonyos dologhoz kapcsolódjanak össze. Aztán - rossz szokásomhoz híven - fokozatosan vesztettem el a türelmemet afelé, hogy tovább írjam...
Ez volt egészen tegnapig, mikor is újabb erőre nyertem, leültem, és a már két hete folyamatosan írt fejezettel kész lettem. Név szerint a tizenhetedik fejezettel, ami a történet legfőbb fejezete, az, amiben van az egésznek a magyarázata. Úgymond ez a fejezet volt a szerves része a blognak. Komolyan mondom, hogy úgy éreztem, eddig ez a rész lett a legjobb amit valaha is írtam - legalább is a három kedvencem közé biztosan besorolható -; a mondatok maguktól jöttek, minden sornak éreztem, hogy van mondanivalója, szinte még engem is magával sodort a hangulata - és ilyen még velem sose történt. Úgy éreztem, hogy igenis megtudom csinálni, igenis írni akarok! Még, még, még! 
Mígnem, az én szerencsétlenségem újra megmutatkozni látszott: az egész fejezet eltűnt a bloggerből. Ugyan, nyolc oldal... mi az?! Hiszen ilyen már történt velem az előző blogomnál - akkor tizennégy oldal veszett kárba. Ám hiába is fele annyi a mostani veszteség, nem lehet összehasonlítani a kettőt. A mostani más volt. Sokkal, sokkal másabb volt; fontosabb és még rám is ösztönzőül hatott, hogy igenis képes vagyok ilyenek írására is. Képes voltam. De csak voltam, s nem tudom még egyszer úgy megírni azt a fejezet, mint először...
Egyszerűen elveszett! Nincs sehol, sehol sem! Én pedig megadom magam, és újra úgy érzem nem tudok ismét írni.
Valószínűleg Nektek nem különösképp jön át az, amit én most itt átéltem, és ezt megértem, hiszen tényleg nem lehet azt leírni, hogy mit jelentett számomra az a nyamvadt fejezet. 
A helyzetem amúgy is kilátástalan jelenleg, és ez a nyolc oldal volt az én kapaszkodóm, szóval gondolhatjátok, hogy most mennyire vagyok kétségbeesett. :'] De sebaj, túl leszek rajta, csak idő kell... 
Ugyanis:
1. Több heten keresztül készültem fel a harmadik regionális történelmi versenyemre (négy gimnáziumi könyvet kellett magamba szívnom), erre a "nagy nap" előtti estémet a szemészeten töltöttem, mert ismét kötőhártya-gyulladásom van és nem látok semmit. :'] Plusz aki ment helyettem, felkészülés nélkül, harmadik helyezett lett, úgyhogy még inkább bosszant ez az egész. 
2. A szüleim a "Túl jó eszem van ahhoz, hogy félvállról vegyem az iskolát" nevezetű monológ keretében közölték, hogy hétköznap a laptopomat elveszik - szóval amúgy se lett volna oly' sok időm az írásra... Hisz' hétvégenként itthon se vagyok jóformán! Jó... valahol igazat adok a két szülőmnek, mert valóban idén eddig a "legrosszabb" az átlagom. De könyörgöm! Most, jelen pillanatban 4,55 az a bizonyos rossz átlag. Ráadásul idén még nem is számít a bizonyítvány. :']
3. Szóval nem csak a tanulásra kell ismét teljesen ráhangolódnom "mert pontatlanul tanulok és ezért vannak négyeseim", hanem az egészségemre is kéne már koncentrálnom, és újra visszatérnem az úszóedzésekre, ugyanis már négy hónapja - betegségekkel együtt - hanyagolom ezt a sportot, szóval... 
4. DE! A tizenhatodik fejezetig meg van az Irresistible írva. Na, már most: nem tudom eldönteni, hogy mit szeretnétek. Feltegyem két naponta a hátramaradt hatot, vagy a tizedik fejezet utolsó mondatával hagyjam itt hosszabb ideig ezt a blogot? Vagy akár örökre...
Nem fogom törölni, de azt se mondom, hogy ez csak egy szünet. Talán hetekkel később, pár hónap elteltével újra érezni fogom a hajtást, hogy már pedig befejezem ezt a történetet; akkor itt leszek. Itt leszek, ezen a felhasználónéven és folytatom. Ha nem... akkor nem. 
S ha nem, akkor most hallotok rólam utoljára - legalább is huzamosabb ideig biztosan nem fogok feltűnni. Se itt, se más blogon, se blogspoton, se más oldalon. 
Csalódás okoztam? Tudom, és higgyétek el, én sajnálom a legjobban azt, amik történtek. Magamnak is csalódás ez az egész, hiszen eddig az írás volt az, amit mindig befejeztem... és most megint nem tudok véghez vinni egy dolgot... ami ráadásul az írás... De hát, ez van...

Hatalmas köszönet jár Nektek, hiszen az előző fejezetet is 12(!) megjegyzéssel és 59(!) pipával jutalmaztátok, 59 rendszeres olvasóm lett ezen a héten, akiktől tudom, hogy nem kérhetem ezt, de talán maradhatnának itt, mert talán még visszajövök... Talán.
S még annyit, hogy a négy hónappal ezelőtti nyitás óta 15.000 látogatóm lett ... én pedig pont most, fogom magam és eltűnök a blogspot világából. 
Nem örökre, de elfogok. A sok "pofon" ellenére is az írás fontos maradt a számomra; egyszer már abbahagytam ezt tevékenységet több évre, s igaz a One Directionös fiúknak köszönhetően találtam csak vissza az útra, ám nekik hála még sosem éreztem ilyen közel magamhoz az írás lényét.
Talán... talán majd nyáron ismét lesz annyi időm, erőm és motivációm ahhoz, hogy ismét neki vetemedjek az írásra, de hamarabb semmiképp sem... Addig, mígnem újra magam miatt akarok írni.
És valószínűleg - ha nem fogom folytatni ezt a blogot - nem ezen a felhasználónéven fogok újra feltűnni, hanem teljesen idegenként, tiszta lappal kezdve.
Nem fogok kirakni szavazást a hat fejezet sorsáról, személy szerint én így hagynám itt ezt a blogot, ahogy most be van fejezve... De rajtatok múlik - most utoljára.
Abban azért valahol még bízom - ezáltal saját magamban is -, hogy még fogunk találkozni. De most nem ígérek semmit.
Nos, nem akartam/akarok ennyire drámai lenni, ám valóban: ha így van vége ennek a történetnek, akkor azt hiszem utoljára jelentkezem. 

Tudom, hogy nagyon sok a "talán", de én magam is azt érzem, hogy egy nagy 'talán' vagyok.
Tényleg nagyon, nagyon sajnálom! Nagyon, nagyon, nagyon... 

Köszönöm, hogy itt voltatok. Ti voltatok azok, akiknek a legutoljára akartam csalódást okozni... De mint ahogy az írás világában az én kezemben van az irányítás hatalma, a való életben nem. 

Minden jót, és még egyszer köszönök mindent! <3


Szeretettel, Tyra Weaver 

2013. március 10., vasárnap

10. chapter


Üdvözletem! 

Először is elmondanám, hogy mennyire örültem a "Secret chapter"-hez kapott visszajelzéseket, s tudatni Veletek, hogy bár mindig szoktam válaszolni a megjegyzéseitekre, most az egyszer nem szeretnék ott, ha nem baj. Nem akarok még véletlenül se elárulni semmit, ám annyit azért mondok, hogy voltak jó gondolatok... ;] 
Másodszor is, a kilencedik fejezetnél 7 kommentárral és 57(!!) pipával jutalmaztatok, amit nagyon, nagyon szépen köszönök! <3
Ehhez a részhez viszont nem fűzök semmit... Viszont - mint ahogy mondtam is -, nem éppen vagyok most a toppon, a kelleténél több dologra kell most koncentrálnom és eléggé össze vagyok zavarodva - amit bizonyít is a Bonus fejezetnél lévő bejegyzésemnél található elírásom, miszerint nem "Szeptember 24-én jöttök rá az egyik párbeszédben lévő kilétére" hanem "Szeptember 22-én"! Elnézést, de nem igen tudom, hogy hol áll a fejem és éppen ezért nem szeretném a történet kárára a pillanatnyi szétszórtságomat - még a szokásosnál is rosszabb szétszórtságomat. 
Szóval szeretnék kérni Tőletek egy hétnyi szünetet, tudom, hogy ez nem valami szép tőlem, de nem tudok mi mást tenni. Így hát valamelyest remélem, hogy kárpótolni tud az ezen a héten lévői két hozott rész, mert jövőhéten nem fog jönni. Majd csak azutáni héten, vasárnap. 
Azt hiszem ez így duplán lesz gonoszság a mostani fejezet végét illetően... 

Köszönöm a megértéseteket, és még egyszer bocsánat!
Jó olvasást! 

Puszi, Tyra W.

Ui.: Tizedik fejezet, és mint azt az ebben lévő történések is jelzik, nagyjából elértünk a történet feléhez...  


Szeptember 18.

Fatima Fantom

Üveges tekintettel ülni és nézni a fekete-fehér billentyűket. Hallgatni a hangos beszédfoszlányokat, fel-felkiáltásokat, a röhögéseket. S monoton, ütemet kereső lábdobogással kísérni az egyujjas, egy hangot lenyomó játékomat.
Ez megy már két napja, majdnem hogy egyfolytában. Bezárva egy hangszerszobába, hatunkra ráerőltetve a másikat, a munkát, a határidő súlyát. Egyre szorosabb a húr a nyakunk körül, mit a menedzsmentjeink kétségbeesett lépése bizonyít: jóformán összezártak minket négy fal közé, hogy végre alkossunk. Azt akarják, hogy úgy jöjjön az ihlet, hogy minden dolog változatlan legyen körülöttünk? Hogy se nem látjuk a világot, se nem azokat az embereket, arcokat, akikből erőt gyűjtünk?
Vannak kötelezettségeink. Ennek a világnak, ennek a munkának az egyik árnyoldala az, hogy mások akarata a mi akaratunk ellenére is ránk zúdul. Hogy az elvárásoknak eleget tegyünk, mert mások számára mi nyújtjuk - jobbik esetben - a biztos pontot az életében. S ezt végre el tudtam fogadni, Andy-nek hála. Akkor, amikor megosztotta velem a valódi érzéseit, mikor szembesített a saját nézeteivel, érzéseivel: egész életében én voltam neki az én tudtom nélkül a támasza. Ahogy a Fatimát szerető embereknek is most én az vagyok. Egyszerre fog el ettől a tudattól valami megmagyarázhatatlan, bizsergő érzés, s félelem is: nem csalódhatnak bennem!
- Kéne egy ötlet... egy szál, amin elindulhatnánk. - Niall elkínzott hangon dől hátra a kanapén, arcát fáradtan megdörzsöli a kezével, s még mindig azt az egy billentyűt le-lenyomva pillantok fel a zongora mögül rá. Majd a többiekre is. Nem kell ahhoz profi pszichológusnak lennem, hogy lássam, hogy leolvashassam képükről az elnyúzottságot, ami engem is szívélyesen hatalma alá kerített. A fáradságot, mit a friss levegő hiánya okozott. Ám valamit valamiért: meg kell születnie ennek a dalnak!
- Énekeljünk arról amit látunk! - dobja fel az ötletét Louis, pulóvere alját lehúzza, ahogy felpattan a fotelből. Tenyereit egy adott ütemre össze-összecsapja, mialatt feje ide-odaforog, a szobában található egyik tárgyról a másikra, sőt még a csípőjét is mozgásra bírja, hogy jobban átjárja őt a zene. A többi négy fiú vigyorogva élénkülnek fel végre valamiféle történés következtében, mialatt én visszahúzom az eddig zongorán tartó kezemet az ölembe, s kíváncsian várom mit hoz ki az improvizáció a srácból.
- Ooo! - trillázza. - Orromat csiki-zi a páfrány leve-le, a fal színe már bántja a szeme-met - énekli elnyújtva a végeket, szólóját és bugyuta szövegét a fiúk bele-beleröhögése kíséri, bár Louis-nak se kell sok, hogy ne nevessen fel. - Valaki mentsen ki innen, mert... mert...
- Mert agybajt kapok Louis-tól! - sipítja fel segítőkészen a lezárást Harry, Louis pedig örömittasan felkiált, hogy aztán lepacsizzon a két srác. Elkomolyodva meghajolnak előttünk, s míg Liam, Zayn és Niall kajabálásával és kurjantásával díjazzák a rögtönzött minikoncertet, addig én csak szolidan mosolyogva és tapsolva reagálok rá.
- Igazán remek volt, köszönjük a Larry párosnak, de azt hiszem, valami mást kéne kitalálnunk - mondja Liam elnézést kérő pillantást küldve a két álló fiúnak, kik csak vállaikat vonogatva foglalnak újra helyet, hogy újra az unalom letargiájába essenek.
Liam óvatosan leül mellém a zongora előtti padra, kissé áhítattal nézem mozgását: ujjait finoman ráemeli a fehér billentyűkre, hogy aztán lassú táncot járjon azon, mialatt összefüggő dallamot szólaltat meg a hangszerből. Látszólag csak úgy spontán jutott eszébe ez a kompozíció, s mintha Ed Sheeran egyik számát vélném felfedezni a hangok leütésének egymásutánjában. Pár másodperc az egész, mégis magamban epekedek azért, hogy valaha én is ilyen könnyedén használhassam a zongorát.
- Tudsz zongorázni? - nézek fel rá oldalról, szemöldökeimet összeráncolom meglepettségem kimutatásának jeleként. Halványan elmosolyodik, vállait alig észrevehetően megrántja.
- Egy kicsit... - szerénykedik, majd mosolya tovább szélesedik, ahogy még hozzá fűzi: - Azért nem annyira, mint Te.
Lesütöm a szemeimet. Zavartan felnevetek, s most megjátszanom sem kell a visszahúzódó lány szerepét, magától kerít hatalmába a menekülés, a bujkálás érzete.
Ha tudná, hogy mennyi ideig tart, míg végre megtanulok egy számot elzongorázni, sóhajtok fel magamban.
- Ki tud még valamilyen hangszeren játszani? - emelem fel tekintetemet az ölembe ejtett kezeimről, hogy végignézhessek az immár zongora köré csődült kis társaságon.
- Én is egy kicsit tudok zongorán játszani - feleli Louis, lazán alkarjára támaszkodik a fekete pianínó szabad felületén. Pulóverének ujjai felgyűrődnek a könyöke hajlatánál, szórakozottan figyelem a belső karján található, gördeszkázó pálcika figurát ábrázoló tetoválást.
- Én 10 éves korom óta gitározom - tudatja velem Niall, mire automatikusan rásandítok, s ezzel együtt a mosolygós arcára. Szőke hajába beletúr, látva, hogy őt nézem, zilált tincsei még inkább összeborzolódnak, muszáj elvigyorognom.
- Ó, ezt tök jó! - ámuldozok. A dob mellett a gitáron tudok játszani - bár én még ezt csak két éve tanulom -, ám valahogy mindig is közelebbiként éreztem magamhoz mind ezt a hangszert, mind azokat az embereket, akik szintén tudnak ezen a pengetős hangszeren játszani. S nagy szívfájdalmam, hogy a világgal nem oszthatom meg ezt a tudományomat. Mert hát a Fantomhoz inkább illik egy hűvös, büszke kiállású zongora, mintsem egy egyszerű gitár... vagy egy hatalmas dobfelszerelés. 
- Javíts ki ha tévedek, de az egyik interjúdba azt nyilatkoztad, hogy nem tudsz gitározni. - Nyakába akasztja a falnak döntött akusztikus gitárt Niall, majd kérdőn visszapillant rám, választ, avagy megerősítést várva és keresve a vonásaimból.
- Igen... izé sajnos - hazudom kissé hezitálva, ám torkomat gyorsan megköszörülöm, és már sokkal határozottabban folytatom jól kialakított  hamis világomat: - Mindig is szerettem volna megtanulni, de sose jutott rá idő.
- Niall jó tanító, akár meg is taníthatna ha szeretnéd - dobja fel az ötletet Harry, biztatóul átdobja karját a mellette álló srác vállain. Összenéznek, a göndörke pedig egy kacsintással jutalmazza értetlen arckifejezését.
- Ó, nem - intem le gyorsan -, nem akarom ezzel terhelni, de azért köszönöm - biccentek hálásan, esetlenül összébb görnyed a testtartásom, tettetett zavarral igazítom meg a fekete álarcomat. Minden kis apró mozzanat eltér tőlem, minden kis apró mozzanat építi fel Fatima Fantomot.
- Mi lenne ha megmutatnék pár fogást? - kérdezi a jelenlévők közül az egyetlen szőke - legalább is látszólag az egyetlen -, fejét kissé oldalra biccenti, Harry vigyora pedig még szélesebbé válik a fiú nyitása felé.  
- Ö... rendben. - Sután bólintok, barna hajam arcom elé hullik. Liam segítő kezét megfogva átlépek a zongora padon, leülök a kanapéra, míg Niall elé húz egy széket és átadja az én ölembe. Megpróbálok a lehető legidegenszerűbben tartani a könnyű hangszert, hogy még véletlenül se tűnjön az engem mustráló, szám szerint öt szempárnak a gyakorlatias mozdulatok. 
- Ezt fogd le ezzel az ujjaddal, a másikat meg itt. - Kezével óvatosan eligazítja az enyémet a húroknál, én pedig játszva a naiv és értetlent, igyekszem nem pontosan úgy elhelyezni, ahogy amúgy azt kell. Niall ismét arrébb tolja az ujjbegyeimet, hogy immár rendben és biztosan tudjam tartani az adott helyen, meleg kezeinek fogására azonban hatalmas önuralmat kell kifejtenem saját magam és reakcióm miatt, amiért sajnos nem tehetek. Egyszerűen ösztönből húzódnék el a közelségtől, óckodok bármi nemű érintéstől. Így is sok időbe telt az nekem, hogy újra képes legyek fogadni az öleléseket. Nem tudok biztonságban lenni, mint régen, ennyi ismeretség nem volt képes arra se Niall-nél, se a többi fiúnál, hogy megszokjam még a lényüket. 
- Egész ügyes vagy ahhoz képest, hogy még nem gitároztál. - Liam mondatára feleszmélek, figyelmem a kezeimre siklik, amik az én tudatomon kívül, automatikusan kezdtek el játszani az akkordok palettáján. Zavartan és direkt rontom el a következő pengetés, szám szélét tettetett csüggedtséggel húzom el, gyorsan visszazökkentve magamat a szerepembe. Tekintetem hirtelen találkozik össze azzal a borostyán színű íriszekkel, kiknek gazdájának arca érzelemmentesen tárul elém. Bennem reked a levegő; sehogy se tetszik nekem ez az átható nézése. 
- Erre most nem tudok mit mondani... - fordítom el a fejemet Liam felé makacsul. - Izé... - keresem a szavakat -, azt hiszem ezt bóknak veszem, szóval köszi. - Mosolyomat nem csak az újra a mellém ülő Payne fiú, de a többiek is viszonozzák - Zaynen kívül. Fejemet kissé előrebiccentem, a közelről jövő pillantásokat arcom diszkrét eltakarásával kompenzálom.
- Mesélj magadról - szólít meg hirtelen Malik, megdöbbenve kapom rá vissza a tekintetemet. Kihívó pillantását nem tudom hova besorolni, homlokom ráncba ugrik, számat eltátom a letaglózottságomban. 
Mintha még érezném is, ahogy egyre fojtogatná a nyakamat az a bizonyos lebukás veszélye. 
- Mármint... szóval ne vedd tolakodásnak vagy értsd félre a szándékainkat, de nekünk is egyszerűbb lenne úgy írni egy dalt, ha ismerünk - magyarázza kedvesen Liam. A hideg futkos a hátamon a gondolattól, hogy most egy kiselőadást kéne adnom. Hmm... milyen címet adjunk ennek? "Fatima Fantom hazug-önéletrajza" írta Linette Leroy és a menedzsment. 
- Bár azt is megértjük, ha nem szeretnéd - szabadkozik Harry, karjával hevesen kíséri mondókáját, amit egy fáradt mosollyal reagálok. Végignézek a kis társaságukon, és valami olyat veszek észre magamon, amit nem hittem volna, hogy fogok: megenyhülök. Nem a szerepem miatt nem akarom őket fárasztani flegma visszaszólogatásaimmal, hanem mert amúgy nem érzek erre késztetést. Megijedek saját felismerésemtől, megijedek attól, hogy egy év után újra inkább választanám az igazságot, mintsem a hazugságot. De... de mégse... még nem annyira, hogy így is tegyek. Bár már megvan rá a hajlam, képtelen vagyok elárulnom azt, hogy ki vagyok. Még nem érzem a bizalmat feléjük, hiába is azt igen, hogy ők már kezdenek felém bizalommal fordulni: két napnyi összezártság nekik elég volt ehhez. De vajon nekem mennyi időbe telik?
- Nem tudok mit mondani magamról - felelek nem valami határozottan, ajkamat rágva állok fel a kanapéról és sétálok újra a zongorához. Ujjaimat végigsimítom a fekete, fénylő felületén, érzem magamon a már-már égető, kíváncsi pillantásaikat. - Fatima Fantom, 19 éves, zongorán játszok, nincs testvérem, kiskorom óta éneklek és balettozok. Egy éves voltam, mikor a szülőhelyemről elköltöztünk abba az országba, ahol mai napig is élek. Innen az akcentus - nyelek egyet, háttal állva könnyebb nekik hazudni, bár magam sem értem, hogy miért esne nehezemre, ha mindezeket szemtől-szembe darálnám el nekik. - Szeretem a művészeteket, a reneszánsz korát, vegetáriánus vagyok és bár semmi bajom az állatoktól, nem szívesen megyek a közelükbe - hadarom tovább, bár itt muszáj egy kicsit megállnom. Mint mindig - ha erre a részre kerül a sor a monológomba -, most is muszáj egy grimaszt vágnom. Azért kellett kitalálni azt, hogy nem szeretem az állatokat, mert a titokzatosságom és a hűvösségem miatt az élőlények tartózkodnak tőlem. Mit is mondjak erre... emberi logika?! Menedzsmentem logikája? 
- És a szerencse számod a tizenhárom? - rötyög fel Louis elviccelve ezt a sok fantomhoz illő dolgot, nem nézek hátra, de a hangok alapján kivehetem, hogy kapott ezért a megnyilvánulásárt két tarkón csapást. Keserűen elmosolygok, fekete apró virággal díszített ruhám szegélyét babrálom, magassarkúmban hintázva elgondolkozok azon, hogy mennyire maradt-e ugyanaz az a személy Fatima, mint berobbanása előtt. Bár valahol mélyen nem is igazán érdekel, hogy a médiának hogy alakítgatják ki az imidzsemet, egyedül az számít, hogy a dalaim arról szóljanak, amik nekem fontosak. 
- Nem a tizenhárom a kedvenc számom... babonás vagyok - fordulok meg lassan, s lusta vigyor terül szét arcomon, amit - és a válaszomat is gondolom én - nevetve fogadnak az immár kanapén ülők. Még Zayn is elnyom egy kisebb mosolyt, szája szegletében sehogy se tudja elbujtatni annak felfelé görbülését, ám egy valami továbbra is zavaró tényezőként ott maradt: az az átható nézése, mellyel szinte úgy érzem, mintha a vesémig lelátna. Nem... határozottan nem tetszik ez nekem. Olyan kétkedő, vagy inkább olyan óvatos, karom libabőrös lesz ettől a tekintettől. Elmémből kisebb fejrázással próbálom kiűzni szemeit, helyette inkább a többi négyre koncentrálok, s somolyogva megvonom a vállaimat, hogy ezzel lezártnak tekintsem az eddigi témát. 
- Kétlem, hogy ezek után gazdagabbak lettetek volna, vagy legalább is nem annyira, hogy megszálljon titeket az ihlet, de csak ennyivel tudok szolgálni. - Elhúzom a számat, míg a srácok csak legyintenek, és kitől hálás biccentést kapok, kitől pedig egy jelentőségteljes szemöldökfelvonás. Na, vajon kit is takarhat az utóbbi?
Kivételes alkalom - kivételes ezalatt a két nap alatt -, hogy a hangszerszoba némaságba burkolózik. Már-már kísérteties, mintha senki se merné megszakítani, átszakítani ezt a láthatatlan burkot, mit a csend hozott magával. Fura érzés kerít maga alá, mint egy meghatározó pillanat. Vagy akár egy vihar előtti csend... 
It's been a really, really messed up week, Seven days of torture, seven days of bitter... - Hangosan törik össze a nyugodt légkör, a telefonom csengőhangja kíméletlenül zengi be az egész helyiséget. Testek rezzennek össze a hirtelen ért hangváltozás miatt, s sokáig nem is tudom beazonosítani a számot és magát, hogy mit is jelent ha ez a dal szólal meg.
- Jesszusom! - sikkantok fel aprót, újabb ijedségre való okot ezáltal a körülöttem lévőknek. Majd ugyanilyen hirtelen pördülök meg a hangforrás kutatása után.
Két telefonom van, az egyik a "Fatimás" a másik pedig a személyes. És most a személyes csörög. Az, amit csak nagyon kevesen ismernek. Az, ami csak nagy ritkán szólal meg - egyrészt, mert nincs sok ismerősöm, akivel beszélőviszonyt ápolnék, másrészt mert ezt inkább vészhelyzet esetén tárcsázzák meg az adott hívó. Mialatt táskámba őrült módjára kapirgálok, fejemben végig megyek az eshetőségeken: Andy, vagy Apa és Anya...
Fájdalmasan beleharapok az ajkamba. Levegőt is elfelejtek venni, újabb kisebb sikoly hagyja el számat a sikerélménynek hála: kezeim közé végre a csörgő mobil kerül. Szívem hevesebben dobog a kelleténél, a képernyőn Anya neve villog.
- Ezt fel kell vennem! - morranok fel, magam sem értem miért ennyire durván, ám választ nem várva rontok ki a kétszárnyas ajtón, nem törődve azzal, hogy milyen robajt keltetek ezzel. Tekintetem ide-oda cikázik, míg végül a szemben lévő szobába futok, ujjamat végigfuttatom a kijelzőn, ezáltal fogadom a hívást. S míg felkapcsolom a villanyt, és a hatalmas ablakból elém tárul az ötödik emeletről London belvárosa, hallgatom a túlsó oldalon az egyenletes szuszogást.
Már a legrosszabb fordul meg a fejemben.
- Anya? - szólalok bele félve, válaszul egy megkönnyebbült sóhaj szakad ki belőle. Belőlem azonban sehogy se akar kiszökni a bent rekedt levegő, egyre fojtogatóbb és fojtogatóbb a tudatlanság keserű íze. És a tanácstalanság.
- Oh, kicsim! - meghallom csilingelő hangját, mely még a szomszéd hangszer szobából átszűrődő zörgő zajokból is képes kitűnni. Egyszerre melengeti meg szívemet megszólítása, és egyszerre szorítja össze mellkasomat a félelem és a pesszimizmus gonosz lénye.
- Mi a baj? - kérdezem rögtön. - Mond, hogy nincs semmi baj! - szinte gyermeki fohászkodással kérem Édesanyámat eképpen.
Néma csend. Vészjósló néma csend, lábaim megremegnek, félő, hogy feladják a szolgálatot.
- Hiányzol, Liny - suttogja bele, szempilláim megrebegnek pillanatnyi megtört hangszínét felfedezve, amit egy torokköszörüléssel palástol. - Régen beszéltünk, és csak hiányoztál. Mesélj, minden rendben veled? Aggódom érted...
- Értem? - pislogok nagyokat, hiába vagyok tisztában azzal, hogy ezt sajnos most nem láthatja. - Hisz én mindig jól vagyok, Te is tudod - nevetek fel, bármiféle öröm nélkül, majd hirtelen hallgatok el. - Te... te jól vagy?
- Jól - mondja szórakozottan, szerény mosolyt csalva arcomra -, csak még mindig köhögök, és néha úgy érzem, felesleges volt eltávolodnunk Londontól, ezáltal tőled is.
- Anya! - dorgálom le azonnal. - Az orvosok ezt javasolták, ráadásul lásd be: London túl szmogos a te tüdődnek, Észak-London friss levegője mindjárt csak másabb, mint itt. "Jótékony hatású" - idézem kiparodizálva Anyu kezelőorvosát, mellyel előcsalogathatom dallamos nevetését, muszáj lehunynom szemhéjamat, hogy kiélvezzem ezt a szimfóniát.
-  Sok dolga van Fatimának? - kérdez rá hirtelen, szemeim kipattannak és zavart arckifejezéssel nehezedek rá az ablak párkányára. Automatikusan kezdem el piszkálni álarcom szélét; mit is mondhatnék?
- Most nincs annyira - füllentem, lélegzetvisszafojtva várom Anya reakcióját.
- Linette! Nekem nem tudsz hazudni. Egy világnak lehet, hogy igen, de nekem nem. - Lelki szemeim előtt  szinte látom, amint megcsóválja a fejét, így valószínűleg a most is a hosszú, göndör lófarokba kötött haja megcsapja szép arcát, és intőül a csinosan kikerekedett csípőjére vágja a kezeit. Mindig is irigykedtem rá, hiszen bármiféle gyermeki elfogultság ellenére is bátran kijelenthetem, hogy márpedig az én Anyukám gyönyörű. Irigykedem a hajára, ami még az enyémnél is egészségesebb, ráadásul barna göndör, nem pedig szőke és hullámos. A magasságára, mit a nővérem szívélyesen követtett, míg én sehogy se tudtam beérni őket. Meg hát Julie azt a csokoládé hajszínt is megkapta, de ő egy hirtelen ötletéből vezérelve, még 16 évesen befestette az én hajamhoz hasonló árnyalatára. Sose értettem... Egyedül Anya zöld szemei azok, amiket megtudtam "szerezni", de azok is csak akkor, mikor hirtelen megyek át hangulatváltozáson. Gyakran mondogatják az ismerőseink azonban azt, hogy arcilag nagyon hasonlítunk. Ez az egyetlen kapaszkodóm, hisz ha feleannyira vagyok szép, mint Ő, akkor nincs mitől félnem.
Én inkább genetikailag az Apai ágat örököltem, ezért is van az, hogy mivel Andy Anyukája és az én Apukám a testvérek, így mi is Andy-vel inkább tűnünk bátynak és húgnak, mintsem unokabáty és unokahúgnak.
- Apu is jól van? - terelem a hazugság témát, mit csak egy lemondó sóhajjal nyugtáz.
- Jól, de neki is hiányzol - tudatja velem, és bár nem ez a célja, engem még inkább hatalmába kerít az a szörnyű érzés, a szörnyű beismerés, hogy elhanyagolom őket. Ez pedig a legrosszabb: hiszen nem csak magam miatt, miattuk is csinálom ezt az egész énekesi pályát.
Bár kiskoromban sose szorultunk rá anyagilag a segítségre, onnantól kezdve, hogy kiderült Anya betegsége, igencsak szűkösen sikerültünk kijönni a számlákkal, 16 éves koromtól fogva. Az elején elvből utasították el a csekkeket, miket az első albumom bevétele táplált főként, viszont ahogy telt az idő, belátták, hogy nincs más választásuk. El se tudom képzelni, hogy ez nekik mennyire fájó pont is lehet az életükben: a gyerek gondoskodik a szülőkről és nem fordítva. Igyekszem nem éreztetni velük ezt, és mindig elmondani, hogy ezeket a pénzeket jogosan érdemlik meg Ők is: Apa vette meg a dobfelszerelést mikor 10 éves voltam, Anyától kaptam az első gitáromat és fizette ki az óráimat úgy is, hogy már akkor tudtunk a betegségéről. Ha Ők nincsenek, akkor nem szeretem meg a zenét, ha Ők nincsenek, nem születik meg Fatima Fantom se.
- Holnap odautazom hozzátok! - mondom ki hangosan is túlbuzgón a legjobban vágyott gondolatomat, hangom gyermeki izgatottsággal visszhangzik vissza a fülemben. Vállamat az ablak és a fal közötti kiugró részhez döntöm, kényelmesen megállva ezáltal.
- Nem, nem szükséges. - Kihallom szavaiból, hogy mosolyog a hirtelen felélénkülő hangszínem miatt. - Neked kötelességeid vannak. És mi büszkék vagyunk rád, ugye azt tudod? - kérdezi.
- Tudom... - suttogom. Hát hogy ne tudnám? Hiszen pont ennek a tudatával vagyok képes felülkerekedni néha előtörő késztetésemet, hogy abbahagyjam és hátam mögött hagyjam ezt az egész médiavilágot. - Viszont Ti előrébb vagytok, mint a kötelességek - dacoskodom. 
- Még mindig makacs vagy - somolyog.
- Akárcsak az Anyja! - hallom meg a háttérből Apa szórakozott hangját is, s míg én nevetve fogadom megnyilvánulását, Anya méltatlankodva kezd el puffogni a - gondolom - pár méterre álló személynek.
Talán e miatt vagyok képes nem máshogyan kezelni Anyu betegségét. Hiszen nem változtatta meg, ahogy Aput sem; sose éreztette velem, velünk, hogy neki baja lenne, sose várt el tőlünk más bánásmódot. Erős nő, egész életemben az volt, mindig is az volt és az is lesz, ez pedig a legmegnyugtatóbb tény az én ingatag állapotomban. Csak ne lennének ilyen messze tőlem...
- Szeretlek Anya - suttogom lassan, néma válasz követi vallomásomat.
Egy éve nem tudom kimutatni az érzéseimet másoknak, képtelen vagyok rá, egyszerűen nem voltam képes kimondani ezt a szót, és ezt a szülőm is jól tudja. Megdöbbenésében én is osztozom, fogalmam sincs mi történhetett.
Minek köszönhetem ezt? Vagy... vagy kinek? Ki volt arra képes, hogy tegyek egy lépést a felszín felé?
- Én is szeretlek, Linette - rekedten felel, megkönnyebbülten görnyed össze a testtartásom, mit csak azután veszek észre, hogy megfeszült, miután már újra ellazult az.
- Holnap találkozunk - búcsúzom lágyan, s miután megvárom, míg Ő is elköszön, bontom a vonalat. Egyszeriben kerít hatalmába egy hátborzongató érzés, hiába is próbálok arra a részre koncentrálni, hogy kisebb fajta megkönnyebbülés járja át egész testemet az előbbi telefonbeszélgetés miatt, rosszat sejtő, vészjósló hullámok keringenek körülöttem.
Egy elnyújtott pislogás, egy ijedt és egyben gyors pördülés, majd egy lesújtott hátrahőkölés követi az előbbieket.
Egy hihetetlenül barna és egy hihetetlenül parancsoló szempárba ütközök, szinte érzem, ahogy kifut belőlem a vér is és már csak ingatag állapotban létezem az előttem két méterre való fiútól.
Az első ledöbbenésem tovaszáll, a szótlan szemkontaktus valódi okát is végre képes vagyok felfogni, ahogy az egész helyzetet, és a düh, a méreg, a felháborodás keserű kavalkádja drasztikusan ködösíti el elmém minden egyes szegletét. Szívdobogásom meglódul, úgy tűnik, mintha a vérem is felforrósodott volna, ahogy a fejem is talán már piros színben pompázik a továbbra is behatározatlan tekintetű srác előtt.
- Te képes voltál kihallgatni? - hangom hisztérikusan visszhangzik a kis szobában, mialatt ideges léptekkel szelem át azt a kevéske távolságot közte és köztem, hogy az arcába kiabálhassam megsértettségemet gondolkozás nélkül. - Ezt... ezt mégis hogy merészelted? - üvöltöm, ám közben elborzadva szembesülök rezzenéstelen képével. - Erre neked nem volt semmi jogod! - Nem csak simán amiatt vagyok kibukva, hogy Fatimaként magánéletét hallgatta ki, de... de Linette-ként is! Gyengének mutatkoztam előtte, úgy érzem, mintha egy olyan világot lepleztek volna le bennem, amit okkal rejtegettem mindenki elől. És én nem akarom, hogy  megismerjék Fatimának a múltját, a hátterét, mivel az az én múltam és a hátterem! Az enyém, Linette Leroy-é!
Újabb felismerés, újabb hangulatváltozás, egy újabb leblokkolás - heves magyarázó kézmozdulataim megállnak a levegőben, hirtelenjében uralkodik el felettem a félelem. A félelem és egyben a kétségbeesés, remegve futtatom fel rá a tekintetemet. Állkapcsa megfeszül, ám barna szemei még most is elérhetetlennek tűnnek.
- Mióta állsz itt? - sziszegem, ujjaimat kíméletlenül vájom a tenyerembe, körmöm felserkentik a bőrt, mégse érdekel a fizikai fájdalom. A lelki sokkal rosszabb: fáj arra gondolni, hogy újra esélyt adtam valakinek arra oktalanul, hogy a gyenge oldalamat kihasználva újra megsebesítsen.
- Nem hallottad?! - emelem fel a hangomat, ami határozottságom ellenére is megremeg. - Kérdeztem valamit! - kiabálom szinte az arcába, tehetetlenül kezdtem el ütlegelni mellkasát, ám karjaimon gyengeség fut végig, bármiféle erő nélkül csapódik folyamatosan öklöm testéhez. A lökéseket magabiztosan állja, tehetetlenül kerít hatalmába a tudat, hogy nem tudok semmit se tenni, a harag újabb erővel vesz le a lábamról. Eltökélten szegem fel államat felé, eltorzult arccal próbálkozom meg ismét arra, hogy fájdalmat okozhassak neki. Hisztérikus hang szökik ki a számból az erőlködés következtében, pánik uralkodik el rajtam, hogy képtelen vagyok erőteljesen mozgatni a karjaimat, túlságosan is elesettnek érzem ahhoz magamat. Végső ötletemben meglendítem a tenyeremet, a srác pedig egy hirtelen mozdulattal kapja el csuklómat, míg másik karjával az ösztönösen felemelkedő másik karomat szorítja le. A harag új szintre lép fel bennem, vonaglok a szorításában, ám Ő hajthatatlanul, higgadtan tűri. Tekintetemet erősen az övéjébe fúrom, hogy legalább lelki terrort tudjak ellene végezni. Szinte érzem, ahogy az összes ellenszenv kiáramlik belőlem, felőröl az újfajta állapot.
- Zöld a szemed - suttogja arcomhoz hajolva, s bár tényszerűen közli, mégis megdöbbenve szólal meg, ám valahogy... valahogy mégse olyan megdöbbenve. Kihasználva a megfelelő időt, elfordítom a fejemet tőle és utolsó reményként szabadítom ki magam a meglazult fogásból kézfejemet. Hogy aztán tenyerem gyorsan kezdjen közelíteni profilja felé... ám ismét gyorsabb lesz tőlem.
Fel se tudom fogni az utána történő eseményeket, pár másodperc az egész, de mindent megváltoztat. Túl hirtelen történik minden. Alkaromra egy szorítás nehezedett, megpördült körülöttem a világ; egy csattanó hang, halántékomnál éles fájdalom nyílalt.
S mialatt lesújtva támaszkodok meg mellkasánál szédülésem miatt, elkerekedett szemeim hol az Ő barna íriszeire terelődnek, hol a fejünkkel egy magasságba emelt kezére.
Zayn lerántotta rólam az álarcot...

2013. március 8., péntek

Bonus/Secret chapter


Meglepetés! 
Igen-igen, vasárnapra ígértem a tizediket, és ez így is lesz, viszont egyrészt nem akartam a két fejezet között ennyi kimaradást hagyni, másrészt mert szerettem is volna ilyennel elődrukkolni; mást hoztam a Számotokra. 
Mondhatni ez is egy fejezet, és a fent látható nevet azért kapta, mert valóban egy titkos fejezet, hogy mondjam így. Nem adok meg szemszöget, nem adok meg benne neveket sem. Minden rajtatok múlik. Ismét csak nem kifejezetten arra törekedtem, hogy rájöjjetek kik között zajlanak le a párbeszédek, az egyik személyre is igazából "Szeptember 24-én" jöhettek rá, ha az itt egyik leírt dolgot akkor is észreveszitek. 
Ennek a titkolózásnak most más szerepe van, mint a múltkori fejezet előtti kis szösszenetre. Ez Nektek enged kisebb betekintést, hogy mire is számíthattok. Plusz, kicsit érdekessé is teszi a történetet - illetve szerettem volna ezzel ezt is elérni. Igen... pontosan: újabb homályosság, de komolyan mondom - írom -, hogy a későbbiekben minden ki fog tisztulni. :]
Az viszont remélem, hogy érthető: ez a rész a "jövőben" történik, mint azt a dátum is jelzi. (Szeptember 26. -míg a kilencedik fejezet még csak 16-án játszódik.)

Visszatérve a tizedik fejezetre, vasárnapra kész lesz, viszont nem tudom, hogy a következő hét milyen lesz... azaz tudom: zűrös/zavaros, még a szokásosnál is többre kell figyelnem és koncentrálnom. És az egyik verseny amire megyek tényleg nagyon fontos lenne a számomra, viszont nagyon sok a felkészülési anyag és mindezt cirka két hét alatt kell a suli/dogák mellett belepasszíroznom a fejembe. Mindegy, a lényeg, hogy igyekszem nem kimaradni egy hetet a két fejezet között. 
És ennek érdekében új dizit is hoztam, a fejléc az eddigi kedvencem. Tudom, hogy nem olyan nagy szám, de nekem tetszik! :D A háttérrel még hadilábon állok, egyelőre ez van, de próbálok mást találni a helyére. 

Nos, jó olvasást, illetve gondolkozást... ;] 

Puszi, Tyra W.


Ui.: Nem szeretem Quintus Horatius Flaccust!

Szeptember 26.

Érezted már azt a görcsöt a gyomrodba amikor tudtad, vagy legalább is sejtetted, hogy valamit elveszíthetsz? Amikor egy jól alakuló, nyugodt barátság veszélybe kerül; elég egy tett, egy mondat, egy helyzet és már érzed, hogy innentől kezdve nem lesz ugyanolyan. Félted a régi kapcsolatotokat, nem akarod a változást, neked jó volt az, ami volt. Nem akarod a túlbonyolítást. Egyszerűen nem érted, hogy miért nem maradhatott minden ugyanolyannak, mint volt?
Érzeted már?

A hideg szinte már a csontomig hatol, bőrömet marja a fagy, mely bár bántó is az ember testére nézve, képes fent tartani, megtartani egy csodát a mi javunkra. A mi örömünkre; a havat. A fehér takaró még mindig gyermeki mosolyt tud csalni arcomra, miközben karjaimat oldalamhoz szorítva igyekszem elzárkózni a kellemetlen hőmérséklettől, és csak áhítattal kémlelni a hegyek egymás mögé bújó alakjait.
Érdes tenyeremet ráfonom a vaskorlátra, így választva el engem és az alattam lévő mélységet; így távolítva el engem és a negyedik emeletről való lezuhanás esélyét. Inkább remegve közelítem meg a magassággal való szembesülést, minthogy a szemébe nézhessek a mögöttem félszegen álldogálóra. Görcsösen nagyot nyelek lepillantva a hatalmas terasz alatt rejlő, szintén hóval takart udvarra; igenis bevallom félek, és igenis tériszonyom van, de még mindig inkább viselem el a folytonos rettegés és a bizonytalan talaj érzését, minthogy könyörgő arcával szembesüljek újra.
- Tudom, hogy nem egyszerű neked - szólal meg újra komoran -, és azt is, hogy még nem ismersz, ám éppen ezen akarok változtatni - mondja, és bennem minden egyes szava olyan érzését kelteti, mintha egy késsel döfködnék a mellkasomat... az oldalamat... mi több, még a szívemet is. Mindent! Apró kis szúrások rossz helyen, nem akarom, hogy miattam legyen ilyen elkeseredett a hangja. Soha nem láttam még ilyennek, mint amilyennek most: sebezhetőnek. Nem akarom, hogy miattam legyen gyenge, nem akarom, hogy miattam törjön meg, miattam ne legyen hű önmagához. Az aki volt, akit megismertem, egy másik alakot húzott és félelmetes, hogy egyik-pillanatról a másikra, hogy megváltozhat az ember természete. Sajnos - határozottan sajnos - még nem ismerem Őt olyan régen, nem tudhatom, hogy vajon máskor is így viselkedik-e ilyen szituációban, vagy én vagyok az, aki ilyenné teszi. Nem tudom... és ez zavar a leginkább.
S félek, hogy nem lesz ugyanolyan, mint volt. Kifejezetten jól megvoltunk - ámbár meglepő volt -, nem bántam és kifejezetten örültem annak, hogy megtaláltuk a közös hangot, most viszont a könnyed barátság megszűnésének veszélye fenyeget. Tanácstalan vagyok és legszívesebben futnék el előle, hogy még véletlenül se történjen változás a kettőnk kapcsolatában. Számomra így volt tökéletes. Éreztem azt a nyugalmat felőle, azt a megszűnhetetlen kedélyességet, amitől én is úgy hittem, hogy jobb lehetek, és igenis képes lehetek arra, hogy ne viselkedjek úgy az emberekkel, ahogy.
- Nem engedsz senkit se magadhoz közel - folytatja hajthatatlanul, megérzem amint tesz még egy lépést felém. - Ezt én teljesen megértem. De így hogy adsz esélyt azoknak az embereknek, akiknek más lehetőségünk nincs, mint most megismerni?
Nem válaszolok. Jogos a kérdése, mint mindig. Ám hiába is mondja, hogy megért, valójában ez nincs így. Nem tud megérteni. Nem tudhat.
- Megértem az álláspontodat. - Ó, dehogy érted! Bárcsak! De sajnos nem; nem ismersz, sehogy se. - Azt is, hogy az van benned, hogy csak kihasználnálak, elárulnálak esetleg. Viszont őszintén mondom, hogy nincsenek ilyen szándékaim - bizonygatja, szavai hitelessége érdekében mellém áll, kezeit Ő is a korlátra helyezi és így próbálja felkutatni a tekintetemet. Mindhiába, szédülten farkas szemezek a lefelé húzó mélységgel. Lehunyom egy pillanatra a szemeimet, élesen szívom be a levegőt, rossz lesz a közérzetem a gondolattól. Hogy az Ő tudta nélkül teszi most kockára a barátságunkat. S én ezért nem hibáztathatom... nem tehet róla.
Egy beletörődött sóhajtás hagyja el a száját, ennek hallatán vállaim előrebuknak; tisztában van a vereségével, ezáltal én is azzal, hogy sikeresen megbántottam. Miért? Miért kellett?
Ismét úgy érzem, hogy talán mégse olyan jó az, amit csinálok.
- Sajnálom! - fordulok felé végre, szembesülve ennek hála elnéző mosolyával, mely nem ér el a szemeihez. Pedig milyen szép szemei vannak!
- Mindegy - int le, ám hiába is: lelkiismeret furdalásom nem egy suhintással intéződik el. Főleg ha látom, hogy igenis zokon vette a visszautasításomat. Azt, hogy én nem szeretném megismerni Őt. Pedig az igazság teljesen más! - Semmi baj, végül is... Nem tudom, hogy mit is hittem... mit is vártam? - szegezi le a figyelmét a földre, s cipőjének orrát tanulmányozza, mintsem az én sajnálkozó arcomat, amit meg is tudok érteni.
- Jó ember vagy - bizonygatom. Ez nem vigasztalás, ez valóban az én véleményem. Nem hazudok. - Bátran kijelenthetem, hogy nem ismerek hozzád hasonlót, tényleg pótolhatatlan vagy a világ számára. Viszont ez így... ez így nekem nehéz, nem kockáztathatok - magyarázom, legbelül pedig szenvedek. Önző vagyok, tudom. S hiába is, de makacsul akarom, hogy a részemről a barát zónájába maradjunk. Nem játszhatok vele, nehogy jobban megsértsem őt, és különben is... be kell, hogy lássam: nem tudnám megtenni Vele ezt. Ezt, hogy csak azért mert a mellettem állót nem akarom megbántani, elkezdeném neki megjátszani az érzelmeit miközben igenis van valami közte és köztem.
Talán az én hibám? Én küldtem felé kétértelmű megjegyzéseket, impulzusokat? Félreértette volna a közeledésemet? Mentségemre legyen, hogy én mindent baráti szempontból tettem.
Hibáztam. Nem figyeltem jobban oda.
- Tudom... és mint mondtam, megértem - feleli egy kisebb szünettel, hajába beletúr és csak ezután könyököl rá a korlátra, elborzadva állok tette miatt. Fejét felém dönti, így néz fel rám alulról, áhítattal és a kihívástól fénylő szemei a sötétben is megmutatkoznak. - Csak, egyszerűen... kíváncsi vagyok Rád. Olyan, mintha mindig is ismertelek volna.
- Sokan így vannak ezzel - mondom ki az igazságot, bármiféle boldogság nélkül felnevetve a tényeken és az Ő okán is egyben. - De nem vagyok én olyan érdekes, mint az elsőre hiszik. - Megvonom a vállaimat, szomorkásan felé fordulok a testemmel, a hideg egyre jobban kezd a bőröm alá férkőzni.
- Ne mond ezt! Ez nem igaz! - rázza meg finoman a fejét, ám újra szembesülve arcommal, élesen kifújja a levegőt és visszaernyed tiltakozása miatt megfeszült háta. - Gondolom esélytelen, hogy tovább győzködjelek - állapítja meg egy keserűen mosollyal kísérve.
- Sajnálom... 
- Valójából én nem igazán - egyenesedik ki eltökélten, meglepve ezáltal engem a szavaival és tettével is. - Most már legalább tudod, hogy én itt vagyok, hogyha úgy érzed már képes leszel erre. - Rám vigyorog.
Miért mindig azokat kell megbántanunk, akik nem érmelik meg, akiket szeretünk vagy kedvelünk? Hisz' nem ártott Ő nekem és én mégis ártok neki, mert nem tudom viszonozni az érzéseit. Ám mégis milyen érzések lehetnek benne? Egy hazugság az, ami tetszik neki.
- Hiszem, hogy van valaki a számodra, aki jobban megérdemel, mint én. - Hálásan nézek rá, vigyora még jobban szélesedni látszik.
- Talán épp te vagy az. Úgy igazából te - feleli szemtelenül, és egyfajta megkönnyebbülés lesz úrrá rajtam. Talán még semmi sincs vesztve.
- Hát... sose tudhatod - nevetek fel hangtalanul, és Ő is így tesz.
Talán még menthető az ügy, gondolkozok el egy pillanatra, talán tudok úgy tenni, mintha ez a beszélgetés nem történt volna meg. Talán még Ő sem tudja meg az előbbit.
- Legalább megölelhetlek? - kérdezi félszegen, s bár nem tartom olyan jó ötletnek, megesik rajta a szívem. Némán, eltúlozva bólintok a szórakoztatása miatt, amit immár egy hangosabb nevetéssel díjaz, majd karjaival átöleli a derekam és a hátam közepe közti részénél, viszonozom meleg ölelését.
Talán felesleges volt az egész pánikom. Ugyan min is változtathatna mindez? Csak egy ártatlan beszélgetés volt, melyben elmondta, hogy szeretne megismerni. S talán egyszer meg is fog... 
Mi baj történhetne? 
Majd hirtelen megmerevedik a teste, rá egy másodperccel később az enyém is megfeszülve követi a felismerés következtében.
Éles vakú fénye törte meg az éjszaka sötétségét... 

2013. március 1., péntek

9. chapter

Ahoy!
Épphogy hazaértem, így most tudom hozni a kilencedik fejezetet, kivételesen ahogy ígértem is!
Megosztanám Veletek, hogy nekem ma nagyon, nagyon jó napom van/volt, és örömömet még az is tetézte, mikor megláttam a plusz két feliratkozót és a múltkori részhez kapott 6 megjegyzést és 44 pipát! <3
Ráadásul az új rendszeres olvasókat nézve (név szerint Diána Sári és G.Tekla) is vigyorognom kellett: találtam egy névrokont! :D Most így "lebuktatom" magamat, hogy hogy hívnak, de nem baj. :D
Mindegy... most már a fejezetre térek: kicsit formabontó akartam lenni, és azt is szerettem volna, ha egy kicsit elgondolkoztatlak Titeket. Az elején olvasható párbeszéd a mostani fejezet után történik meg. Nem fogom máskor is megemlíteni vagy kipótolni; kíváncsi vagyok, hogy kitaláljátok-e, kik között játszódhatott le ez a beszélgetés, na meg, hogy miként fogadjátok a benne lévő információt... amit már az egyikőtök anno kapizsgált is... :D
S újra két olyan dolgot "rejtettem" el a sorok között, amik még lényegesek lesznek a továbbiakban.
Mellesleg a múltkor elfelejtettem mondani: nekem nagyon tetszik a fiúk új száma, a One Way or Another; régen is szerettem ezt a dalt, most meg főként. Ráadásul igen elismerésre méltó az, hogy milyen cél érdekében debütálták ezt.

Nos, ennyi lenne... Jó olvasást, Drágáim! <3

Puszi, Tyra W.

Ui.: Köszönöm a 10.000 látogatót! <3



Szeptember 16.


- Miért van mindig az, hogy ha valami folytán ti kettesbe maradtok, akkor Lin teljesen vörös fejjel viharzik el onnan?
- Erre valószínűleg inkább Linette tudna válaszolni.
- Komolyan mondom, haver, az már félelmetes, hogy mennyire utál...
- Na, igen. Bár fogalmam sincs, hogy ugyan miért is.
- Olyan vagy, mint Dillion.
- Dillion? Ki az a Dillion?
- Öhm... Linette vőlegénye...

Linette Leroy

Mint egy búgó szellő, mely suttogva emlékeztet engem az igazságokra, hogy még véletlenül se hagyjon nyugodni. Egy gyötrelmes, megfoghatatlan eszme, ami kíméletlenül fogad társává ha arra kerül a sor.
A mellkast összeszorító érzés; a hibáink beismerése; az érzelmek belátása - mind-mind egy dologhoz vezethető vissza, egy olyan dologhoz, egy olyan lényhez, akit egy éve mélyen elzártam bensőmben, és ezáltal az összes emóciót is egyaránt vele.
Lelkiismeret.

Tumblr_m70sb6nhss1r16koxo1_500_large
Tegnap Andy időt se adott arra, hogy kérdésre válaszoljak, illetve ha nagyon pontosak akarunk lenni, akkor de. Ám ajkaimat hiába tátottam el két másodpercenként, egy aprócska hang se tudott kiszökni onnan. Tudtam jól, hogy tudja mi az a kezében; lehet, hogy idióta, de ettől még nem hülye, nem egy lassú felfogású ember. Nem mondtam semmit Ő mégis megértette, majd megkapva néma beigazolódását, elviharzott a lakásomból.

El akartam mondani! Becsület szavamra el akartam mondani a történetemet, viszont az utolsó pillanatban lepett meg a tervváltás. A tervváltás, ami magába foglalja azt, hogy Andy megtalálta a maszkomat, ezáltal pedig egy kéretlen sokkot hozva nekem.
Hisz' gondoljunk bele... egy féléve őrzöm titkomat ország-világ előtt, s elhatározásomat - miszerint ezt megosztom az újra hozzám közelebb kerülő unokatestvéremnek - több órás felkészülés és tervezgetés előzte meg, hogy aztán az úgy menjen, ahogy én gyakoroltam. Erre meg jött a fordulat, én pedig nem voltam kész az improvizációra.

Az este folyamán sem jött haza, bár bevallom, nem is tápláltam reményt ennek az ellentétébe. Kétszer próbálkoztam hívni, többször nem; ismerem Andy-t, ebben is hasonlítunk - de bárcsak ne lenne ez így! Túlságosan is makacs, így ha kétszer nem vette fel a telefont, a századikra se venné fel, ráadásul ilyenkor jobb is hagyni Őt. Hagyni, hogy egyedül elvonulhasson egy számára biztonságos helyre és megnyugodva, új nézőpontból megközelíthesse a helyzetet.
Reggel azonban szörnyű felismeréssel találkoztam... ahogy a hatalmas lakásban csupán lépteim halk nesze volt az egyedüli társaságom, újra megérezhettem a magány keserű izét. Idegesített az elején a tudat, hogy - ha csak egy hétre is - valakivel osztozkodnom kell a magánszférámon. Aztán azon kaptam magamat, hogy már-már szokásosnak veszem, ha reggel álmos fejjel, kócos hajjal lépked be a nappaliba. Ha karjait körém fonja, reggeli ölelés gyanánt. Ha valaki beszél hozzám, és nem csak a saját gondolataimmal vagyok elfoglalva.
Andy rádöbbentett, hogy itt az idő arra, hogy most már véglegesen magam mögött hagyjam a múltamat, és végre tovább léphessek. Saját, illetve Dillion árnyékából...
Rádöbbentett, hogy újra elviselem magam mellett egy férfi jelenlétét.

- Szia Liam! - Kezemben lévő telefonomat idegesen szorongatom, torkomban gombóc türemkedik, ennek nehézségeivel próbálok normálisan köszönni a vonal túlsó oldalán lévőnek.
- Szia Linette - viszonozza, hangjából lekövetkeztethetem, hogy mennyire meglepte hívásom. - Történ valami baj? - aggodalmaskodik rögtön, ám mégse fogad meglepetésszerűen a hirtelen hangulatváltozása. De még rosszul sem érint, hogy azt hiszi, csak akkor hívnám ha már nagyon muszáj lenne. Hiszen valahol igaza is van.
- Semmi komoly - nyugtatom le -, csak azt akarom kérdezni, hogy véletlenül Andy nem aludt nálad az este?
Liam tűnt az egyetlen ésszerű embernek, akit felhívhattam most. Gyerekkoruk óta legjobb barátok, unokatestvérem elég sok időt fosztott meg az életemből, ami alatt barátságukat ajnározta és taglalta, mennyire jó fej az Ő "spanja". Így kicsivel több reménnyel mint kéne, vetemedtem arra, hogy Niall által megkaphassam Liam telefonszámát.
- Nem... nem aludt itt - válaszol vontatottan, valószínűleg nem tudja hova tenni kérdésemet.
- Nem is keresett? - faggatom tovább, már-már szánalmasan próbálkozok életjelek után kutatni felőle.
Oké, hogy nem hívom Őt, de azért titkom csak nyomozhatok utána, nem?
- Nem - felel kurtán. - Linette! Mi történt? - emeli fel egy kicsit a hangját, fenyegetően fogad a számonkérése, egyben szívmelengetően, hogy kihalva az aggodalmát, mennyire is törődik az unokatestvéremmel.
- Összevesztünk... öhm ismét - hagyom meg ennyiben a válaszadást, majd beletörődve, legyőzve saját makacsságomat, kieresztek egy mélyről jövő sóhajt. - Liam, nem tudod véletlenül, hogy hova mehetett Andy?
- Kocsmákat kizárom - szögezi le azonnal.
- Én is... - Bár Andy nem éppen a felelősségteljességéről híres, az egyáltalán nem az Ő műfaja, hogy tajrészegre igya magát a bánata miatt. Nem, határozottan ez nem Andy lenne!
- Ha tippelnem kéne, akkor egy olyan helyre amit jól ismer, ahol meglapulhat... ahol nem zavarhatják Őt, így nem kell mások előtt duzzognia - gondolkozik Liam hangosan, feltevéseit hümmögve fogadom és monoton bólogatásba kezdek.
Igen, magam is hasonlóra gondoltam. Csak mi lehet ez a hely...
- Az a baj, hogy elég jártas itt Londonban - tűnődik el ismét a beszélgetőpartnerem, és most rajta a sor, hogy lemondó sóhajjal álljon az egész helyzet előtt. - Nem tudom, Linette... megpróbálom felhívni! - Szinte látom, ahogy felcsillan a szemei.
- Ki van kapcsolva - motyogom, kelletlenül buktatom le magamat, hogy azért csak kerestem még egyszer... hasztalanul. - Mindegy, azért köszi!
- Majd hívj, ha van valami! - köti lelkemre ígéretem után sóvárogva, én pedig igenlő válasz után bontom a vonalat. Üveges tekintettel meredek az elsötétült képernyőre, fejemben hangos zakatolással csaponganak a gondolatok, ötletek ezrei az eshetőségektől.
S szerencsémre, egy kitűnik a többi közül...

Hiába fog közre egy nyugodtabb környék, mely szöges ellentéte a bel-belváros nyüzsgő forgatagától, az én szívveréseim száma csak tovább emelkedik és emelkedik az idegességtől. Nem akarom, hogy tovább húzódjon a kettőnk vitája, meg kell ezt beszélnünk, s félek, hogy az idő múlásával csak rosszabb és rosszabb lenne, mintsem jobb. Jelen esetben most ez a rosszabb megoldás lenne.
A több emeletes, raktárhoz hasonlító épület magasztosan kérkedik a körülötte lévők alacsony termetéhez képest a sajátjával, látszólag falai nemrégiben lettek újjá vakolva. Tenyeremet a főbejárat ajtajára tapasztom, taszítok rajta egyet, mégis hiába való minden.
Zárva van.
Itt kell, hogy legyen, zakatol bennem szüntelenül, majd egy ötletből vezérelve megkerülöm széles nagyságát, s a már sivárabb környezet arról árulkodik, hogy jó helyen vagyok.
A hátsóbejárt engedelmesen fogadja a ráfejtett erőmet, könnyedén nyílik és zárul, ahogy belépek a helységbe. A egyszerű csempézett helységbe, ahol fülemet rögtön ütemes dallamok ütik meg, aminek hála nem kell sokáig kutakodnom egyik szobából a másikba rohangálva, csak a hang felé kell mennem.
A ritmusnak megegyezően haladok a lépcsőfokokon, a komor falak itt fent már sokkal jobb állapotban vannak, mint a lenti, üres előtérben. Ujjaimat az ajtó hideg kilincsére fonom, és csak egy résnyire tárom ki azt, épphogy a fejem beférjen az így keletkezett helyre. Szemeim elé egy táncterem kerül: szépen fénylő táncparketta, fehér, szinte világító falak, egy magnó, melyből előszeretettel szól a zene, s két táncoló alak. Kik egy hatalmas tükör előtt figyelik saját, illetve a másik erőteljes mozdulatait, és ami jelen esetben az én buktatóm lesz. Az egyik férfi megmerevedik a mozgásban, szürkés-kék, érzelemmentes szemei a tükörképen keresztül kapcsolódik össze az én most inkább zöldben játszó íriszeimmel, mialatt a másik értetlenkedve áll meg, mellkasa fel és le mozgásával kísérve követi tekintetét a társának.
- Lin? - ráncolja össze szemöldökeit a mellette lévő, majd a készülékhez hajolva, kikapcsolja azt. Immár heves lélegzetvételük töltik be a hatalmas helyiséget. Kényszerítem magamat arra, hogy figyelmem megszólítómra irányítsam, ismerősen köszönt vissza a barna szemei, barna bőre, kissé drótos fekete haja és százwattos vigyora is.
- Szia Maz! - köszöntöm viszont egy fáradt mosollyal az arcomon, és bátorkodva lépek be testemmel is a táncterembe. Bő fekete nadrágjának ülepe könnyed lépéseket ad gazdájának, aki hozzám intézi közeledését, és szüntelen vidámsággal von kissé megizzadt testéhez Andy barátja.
Mazzi Andy-t úgy 3-4 éve ismerte meg a tánc terén a vele egyidős srácot, majd ahogy egyre több időt töltöttek el, mára már - ha jól tudom - Liam után Ő a legjobb haverja.
- Rég láttalak, kislány - somolyog le rám, egy vállvonogatással adok igazat állításának. Egy pillanatra hátrasandít a minket tüzetesen koslató szőke hajúra, majd vissza rám. - Oké, én szerintem megyek - keresi a tekintetemet magyarázatkép, ám én makacsul fordítom el képemet. - Csáó Andy, majd hívj később! Cső kicsilány - búcsúzik rám kacsintva, majd már csak az ajtó mögöttem lévő csattanása jelzi, hogy el is slisszolt Mazzi.
Andy fáradtan huppan le, s dől neki a tükörnek, lábait felhúzza, karjait lazán lelógatja rajtuk, fejét hátraveti, így követi a mozdulataimat, amik az Ő lassú megközelítését jelenti. Némán leülök mellé, egy pontot tűzök ki célul a falon, és inkább arra fókuszálok.
Mellkasa még mindig gyorsan emelkedik a nemrégiben ért erőhatások miatt, szinte kihallom levegővételeiből a türelmetlenkedést és a sürgetést.
- Kérlek ne haragudj rám... - Nehezen formálódnak meg a szavak, hiába is gondolom komolyan. Nem tudom, hogy mire juthatott, milyen állásponttal rendelkezik ebben az egész Fantomos témában. Ám azt határozottan tudom, hogy nem akarom azt, hogy haragudjon rám e miatt.
Majdnem egy év után egy hete visszakaptam Andy-t, nem engedhetem meg magamnak azt, hogy újra eltávolodjunk egymástól. Még egyszer nem lennék rá képes.
- Én... - nyitom ki újra szavaimat, de megrekedek, mikor Andy felém fordul fejével és némán leint a további makogásomban. Egyszerűen a magabiztosságom elmenekült tőlem, talán amiatt, hogy az is tudja, mi mindent veszíthetek most.
- Nem haragszom rád - suttogja. Szavai egyszerre láncolják ki a mellkasomban ékeskedő lelkiismeret rabságát, és ugyanakkor az értetlenkedés újabb színekben mutatkozik meg bennem. Nem tetszik a hangszíne, mellyel mondatát kísérte.
- De...? - Mindig van egy de!
Hatalmas tenyerével fáradtan dörzsöli meg elnyúzott arcát, majd zilált hajába túr mozdulatát kitartva. Ismét inkább a plafon felé emeli behatározatlan színű tekintetét, s csak most veszem észre kettőnk közti, újabb hasonlóságot. Érzelmei változásainak hála íriszei hol kékben, hol pedig inkább szürkés beütésként mutatkozik meg egy-egy alkalommal. Ahogyan én is így vagyok, csupán a zöld-kék kombinációval.
S mikor ismét összekapcsolódik az Ő égbolthoz hasonló szemei az enyéimmel, elnyúzottan válaszol:
- Csak olyan fura ez az egész...érted? Olyan hihetetlen számomra, hogy az a tehetséges és egyben titokzatos énekesnő, kit jóformán csak a dalszövegeikből ismerhetünk, az megegyezik veled... Hogy milliók az én unokahúgomat hallgatják és imádják, s hogy egy világ keresi ki is lehet Fatima Fantom, ezzel együtt én is, és most kiderül, hogy mindvégig a szemem előtt volt ez a személy. - Keserűen felnevet, lemondóan megingatja a fejét, s egy kimerült, éles sóhajjal zárja le az eddigi saját vakságát.
Várom... várom, hogy a benne feltornyosult kérdések és értetlenkedések megformálódjanak és kijöhessenek belőle. Tudom jól, hogy most sok minden lehet a fejében - tudom, mert Anyával és Apával is végigmentem már ezen egyszer, csak akkor még nagyon az elején voltam a szakmában. Még nem annyira ismertek, mint most. S így kicsivel könnyebb volt nekik ezzel szembenézni akkor, mint jelen pillanatban Andy-nek.
- Először attól voltam kibukva, hogy nem mondtad el nekem - bukik ki belőle, s végre megtudhatom, hogy mit is gondolhat erről az egészről. Mit is gondolhat valójában erről. - Aztán rájöttem, hogy ezért az egy dologért nem kérhetlek számon, hiszen én voltam az, aki önként kisétált az életedből, magával hozva a belém fektetett bizalmadat. - Hirtelen elhallgat, hangja már halkabban szólal meg mint először: - Volt időm - egy egész este -, hogy tüzetesen Fatima utána nézzek... - közli velem, figyelme az ujjaira terelődik, amikkel idegesen babrál a térdeinél. - Január végén fedezett fel Dereck J. Collins, amerikai menedzser. Pont akkor, mikor én már régen eltávolodtam Tőled, és te mégis talpra álltál - ha egy elég szokatlan módszert is választottál ennek érdekében, de akkor is felálltál.
Idegesen felmorran, muszáj kissé hátrahőkölnöm a hirtelen hangulatváltozásától. Kissé kétségbeesetten fogja közre az én fátyolos tekintetemet, mintha csak tőlem várna választ saját vakságára:
- Hát hogy nem vettem észre a hasonlóságokat? Nap mint nap láttalak az újságban, mégse tudtalak összekapcsolni téged vele... illetve veled... - hangja elhal, légzése újra normális tempójú lesz, kíváncsian kémlelem megváltozott arcvonásait. Most úgy tűnik számomra, mintha az a felnőtt férfit lecserélte volna az a kisfiú, akit mindig is rejtegetni próbált mások előtt. Pont úgy, mint én a saját gyermeki félszemet.
- Bátran állítom, hogy én vagyok a legbüszkébb rád... nem csak amiatt, amiket elértél, hanem mert két hónap alatt újra felálltál, s kiálltál mindenki elé, dalaiddal felvállalva a saját nézeteidet. Viszont...
- Andy? - kérdezem félve, bal jósló a maga után hagyott csend. Tudtam, éreztem, hogy van még valami mindezek mögött! Kézfejemmel óvatosan letörlöm az egyik kibuggyant könnycseppemet arcomról.
- Tudod te is jól, hogy már nem vagy olyan erős, mint voltál... - suttogja egyenesen a szemeimbe meredve, ezáltal pedig sehogy sem tudom megakadályozni azt, hogy elrejtsem a lecsorduló könnyeimet. Érzem, ahogy arcomon végigszánkázik egy nagyobb darab, Andy pedig szomorkás mosollyal törli le hüvelykujjával azt. Miközben kelletlenül lüktetni kezd az oldalam, magára keltetve a figyelmemet és az emlékek előtti el nem menekülhető gondokat... rosszat. - Féltelek, hogy nem bírod ki a média súlyát... Féltelek, Liny - hangja újra elcsuklik, üveges tekintete a veséimig hatolnak, így makacsul szorítom le szemhéjaimat, ajkaimba belevésem fogaimat, hogy ne törjön ki a fájdalmam. Minden olyan fájdalmam, mellyel a kettős érzetem ront egyre jobban és jobban: igaza van és nem is.
- Épp ezért halasztgattam, Andy... Nem kell féltened! - kérem Őt, rekedten visszhangzanak szavaim a hatalmas táncteremben.
- De, Lin! Kell, hogy féltselek, mert ez az én dolgom. Én vagyok az idősebb, nem akarok újra abba a hibába esni, hogy nem védlek meg, hogy fordítva történjenek a dolgok, mint azt kéne. Nekem kell a támaszod lennem, nem fordítva. Féltelek, mert nem akarlak megint összetörve látni. Bár ott lennék melletted, és nem követném el még egyszer ugyanazt a hibát, de semmi esetre sem akarom, hogy összetörj, értsd meg! - könyörgő szempárja megrebegnek, nagyot kell nyelnem a gombóc elkerülése érdekében.
Egyszerre érzek melegséget, hogy törődik velem, és egyszerre vagyok keseredett is... Mostantól csak ezt fogja bennem látni? Örökké csak azt az összezuhant lányt, akinek szüksége van valakire?
Nem! Én nem ilyen vagyok!
- Nem, Andy - csóválom meg a fejemet, szipogva, eltökélten emelem fel államat. - Nem így működik. Itt nem csak egy valakinek kell egy támasz, itt mindkettőnknek szüksége van a másikra. Emlékezz vissza gyerekkorunkban: te fedeztél engem, én téged. Ez így van rendjén. Légy a támaszom, mert az akarsz lenni. Törődj velem, mert fontos vagyok neked. Félts... de ne szánalomból - mondom ki komolyan gondolt háttérrel, arcomon keserű mosoly játszik, mialatt hagyom, hogy homlokunkat összedöntse.
- Felnőttél - sóhajtja enyhe nosztalgiával hangjában, kezével finoman végigsimít a járomcsontom mentén.
- Nem, Andy - nevetek fel némán -, csak megismerkedtem a valósággal.
Megkönnyebbülten hajtom le szemeimet, mintha egy nehezék elhagyta volna a mellkasomat és vállaimat egyaránt, felszabadultabbnak érzem magamat. Néma perceink egy új korszakot indítanak el kettőnk számára: visszakaptam egy olyan személyt az életemben, aki bátyám helyett bátyám volt.
- Énekelsz nekem? - kérdése nem érint meglepetésszerűen, boldog mosolyra görbül számszéle. Feltárva szemeimet, csillogó szempárjával találkozom. Hiába is kissé idegenkedik saját szavaitól, mégis eltökéltség keríti hatalmába a tekintetét.
- Táncolsz velem? - reagálok kérdésére kérdéssel, s most rajta a sor, hogy elvigyorodjon. Kurtán bólint, készségesen felsegít a földről, s egy lassú pislogással kísérve letörli elém állva a könnyeimet. Egy puszit nyom fejem tetejére, mialatt karjaival magához von, úgy, mintha már soha többé nem akarna elengedni. Érzem azt a sok törődést és féltést, amiről az előbb beszéltem; megmosolyogtat akaratos ölelése, majd muszáj felnevetnem, ahogy ide-oda ráncigálva szorosan ölelgetni kezd.
- Az... az amire gondolok, hogy az? - düllednek ki szemeim a ledöbbenéstől, vállai alatt kinézve fedezem fel a magnó mellett egy kis tokot. Egy CD tokot...
- Mi? - zavarodik össze, majd kibontakozva az ölelésből, s észrevéve figyelmem középpontjába kerülő tárgyat, somolyogva lehajol a kis korongért. - Ja, ez... - pillant fel rám tettetett naivitással mintha csak nem tudná miért is kérdezem ilyen meglepetten, mialatt a lejátszóba teszi azt a bizonyos lemezt. - Már régóta megvan.
Az ismerős - már-már túlontúl ismerős - dallamok elindulnak, Andy pedig kíváncsian fürkészi továbbra is vonásaimat.
- Csak nem egy fantommal van dolgom? - nevetek fel könnyeimmel küszködve, furcsa érzés kerít magába annak a tudattól vezérelve, hogy Andy attól függetlenül, hogy nem is sejthette, hogy Fatima én vagyok, mégis szerette a számait... vagyis egyetértett velem. A mondandómmal. Elfogadta a nézeteimet, a gondolataimat. Ez pedig kellemesen liftezteti a gyomromat izgatottságomtól fogva.
- Ez a tied - óvatosan kihúzza bő, szürke melegítőnadrágjából a lebuktató maszkomat, s óvatosan rám helyezi azt. Hajamat kisimítja könnyáztatta arcomból, azt hiszem ezért a tettéért soha nem leszek Neki elég hálás. Sokat jelent ez a megnyilvánulása... ezzel adott nekem szabad utat.
- Köszönöm, Andy - suttogom, de Ő csak leint és rám kacsintva fordít a tükör felé. Egymás mellett megállunk, a tükörképét követve figyelem, ahogy kérésemre átkapcsol a harmadik számra. Meghallom saját, direkt kissé szaggatottra változtatott hangomat a magnóból, megigazítom álarcomat orrom tövénél, majd Andy-vel összenézve pedig elkezdjük ritmusra mozgatni végtagjainkat.
When he comes to me, I am ready, I’ll wash his feet with my hair if he needs. Forgive him when his tongue lies through his brain, Even after three times, he betrays me - éneklem az első versszakot saját magammal, közben félve figyelem Andy minden egyes reakcióját, mit maga a dalszöveg, maga az egész helyzet keltetne. Biztatóul elmosolyodik, én pedig úgy érzem, mintha testemből kiszállt volna az a terhelő félelem, szabaddá téve egész lelkemet-testemet ezáltal. Vigyorogva vesszük fel a másik erőteljes mozgását, ügyesen igyekszünk ugyanazt a lépéseket tenni, mint a másikunk, míg nem teljesen össze nem hangolódunk a másik gondolkodási módjára. Figyelve a tükörképeinket, olyan erőlöketet kapok a kettőnk táncából, hogy szinte szétfeszíti a mellkasomat az a bizonyos magabiztosság és talpraesettség. Hogy elhiszem, nincs lehetetlen.
I couldn’t love a man so purely, Even darkness forgave his crooked way. I’ve learned love is like a brick, you can, Build a house or sink a dead bod- kezdem el darálni az adott versszakot, mikor aztán az ajtó nyílására leszek figyelmes, azonnal abbahagyom az éneklést és összevont szemöldökökkel pördülök meg, hogy az ajtó felé nézhessek. Először csak egy szőke és barna hajkoronát vélek felfedezni, s már épp értetlenkedve nyitnám a számat, hogy mit keresnek itt, mikor Andy elém állva letépi a maszkot rólam. Az azt tartó gumija csattanva adja meg magát, fájó csípéssel nyilvánítja ki nem tetszését bőrömön, melyhez ösztönösen nyúlok oda a fájdalom eltűnése érdekében.
- Áú - sziszegem lebiggyesztett ajkakkal, amint Andy is már visszapattan mellém, ezáltal pedig Niall és Liam mögött észreveszem Zayn leszegett fejét is. A kellemetlen érzés és a felismerés következtében muszáj egy kelletlen fújtatást kiengednem magamból.
- Andy! - sóhajt fel megkönnyebbült Liam, Andy-hez sietve pedig barátian megölelik a másikat, avagy megveregetik a másik hátát, miközben én leguggolok a magnóhoz és kikapcsolom azt. Felnézve tevékenységemből a tánc miatt felgyorsult szívverésem egy pillanatra megakad, látva Zayn átható pillantását, amik szüntelenül követik minden egyes rezdülésemet. Vonásaimra próbálok higgadtságot, hűvösséget parancsolni, kihívóan felvonom egyik szemöldökömet, s kiegyenesedve csípőimre teszem kezeimet. De csak egy elgondolkozó barna szempárt kapok válaszul.
- Szia Linette! - köszönt meg Niall, így muszáj a hang felé fordítanom fejemet. Arcomra mosoly kúszik, látva az Ő hasonló gesztusát, s bár kicsit óckodva, de elfogadom a széttárt karokat, és engedem, hogy megöleljen. Férfias illata azonnal megcsap, kicsit felnevetek, ahogy arcát nyakamba fúrja, begörnyedt hátát paskolgatva jelzem neki ez idő alatt, hogy már ideje lenne hátrálnia. Fejcsóválva lép egyet a távolság növekedésének érdekében, mire csak egy hálás, s egyben bocsánatkérő ábrázattal reagálok, mialatt telefonja belevisít a csendes táncterembe. Most Niall az, aki elnézést kérve kiviharzik, miután lepillantott a képernyőjére, s csak az ajtó csukódásával veszem észre, hogy Liam és Andy már hamarabb eltávozott a köreinkből. Már épp fellélegeznék a magányosságomat visszakapva, mikor megütközve merevedek meg mozdulataimba; Zayn barna szempárja gúzsba vág, és időm sincs arra, hogy elrettenjek saját magamtól, s hogy már megint csak a szemeit vagyok képes figyelni. Nem tudom mi van velem... De azok a szemek...
- Azt mondtad nem tudsz táncolni - töri meg a csendet egy félmosollyal a száján, mialatt elrugaszkodik a faltól és elém lépdel. Egy pillanatra átnéz vállaim fölött, így a tőle alig egy méterre lévő tükörben könnyedén szemügyre veheti saját tükörképét; felhorkantok énközpontúsága miatt. Ajkait elgondolkozva harapdálja, így tereli vissza figyelmét rám, s csak összefont karokkal reagálok a tüzetes végigmérésére.
- Nem tudok táncolni - felelem vállvonogatva, fejemet kissé oldalra biccentem és így nézek fel a tőlem igencsak magasabb srácra: - Miért van az, hogy minden egyes alkalommal ilyen közel jössz hozzám, mintha bármi hatást is el tudnál érni, és ilyen macsó módra végigmustrálsz? - költőkérdésemen csak felnevet, zavartan figyelem szétszélesedett ajkait, ráncolt vonásait.
- Az előbb láttunk táncolni... jól táncolsz - fűzi hozzá egy elismerő hümmögéssel tetézve, nem kerüli el a figyelmem - már hogy is kerülhetné, ha ilyen közel van? -, hogy a barna örvény még csábítgatóbb és csábítgatóbbá vált. Mint egy fekete lyuk, aminek nincsen feneke, de te mégis kíváncsi vagy rá, hogy mi lehet odabent.
Mi lehet odabent?
- Nem láthattatok táncolni, mert amint beléptetek abbahagytuk. - Eme teóriámba makacsul kapaszkodok. Nem engedek változtatni a véleményemen!
- Vagy nem... - felel sejtelmesen, hogy aztán egy teljesen más témával drukkoljon elő: - Szereted Fatima Fantomot?
- Ez hogy jön ide? - értetlenkedek, szemöldökeimet összeráncolom, ajkaim szétválnak, mialatt igyekszem továbbra is semmitmondó arckifejezéssel előtte állni, és nem törődni azzal, hogy az alig fél méternyi távolságunk megnehezíti azt a feladatomat, hogy elrejtsem testem legkisebb reakcióját is, mit nem csak az  számomra eléggé veszélyes kérdése, de közelsége keltet. S amiért szidom magamat rendesen, hiszen mindkettőt profin kéne kezelnem: teljes ridegséggel.
- Szereted? - kérdez rá ismét, megnyomva ezt az egy szót.
- Nem hallgatok sok zenét...
- Miért nem tudsz normálisan válaszolni a kérdéseimre? - szemeit összeszűkíti, egyszerre sírok fel és könnyebbülök meg magamban: nem láthatom teljes egészében a barna szembogarait... és végre nem látom teljes egészében a barna szembogarait!
- Miért van az, hogy akárhányszor kettesbe kerülünk, mindig faggatni kezdesz? - tapintok rá a lényegre, és most én vagyok az, aki kihívó pillantást küld a másik felé.
- Miért, mit szeretnél, mit csináljak veled? - tudakolja kajánul vigyorogva, és fejét újra oldalra biccenti a játékosság kedvéért, mialatt közelebb hajolva, jobb kézzel megtámaszkodik mellettem a tükörnél.
Nem akartam, mégis tüzetes feltérképezésbe kezdtem férfias vonásaiban. Ha lehetséges, akkor még inkább: a múltkori borosták újra eltűntek, helyette arca sima tulajdonságával azt a késztetést éri el, hogy megsimítsam puha bőrét, ám ujjaimat tenyerembe nyomom, nehogy még a végén meggondolatlanul eleget tegyek az ösztöneimnek. Zayn lehelete az állkapcsom és nyakam közti részre tónusul, az én lélegzetvételeim is gyakrabban történnek meg ennek következtében, tudván, hogy azt a területet nézi. S tudván, hogy félreérthetetlen kérdése is eléggé csábító, megfeszült vállaimat még inkább a tükörhöz nyomom, mind saját magam ostorozásaként, mint bűvköréből való kiszabadulásától.
Hosszú szempillái megrebegnek, kizökkennek mozdulatom miatt, barna szemei újra közrefogják az enyéimet, és úgy tűnik, mintha már soha többé nem akarná elengedni a tekintetemet.
- Úgy kérdezősködsz, mintha abból kifolyólag lenne rá okod, hogy mi jóban lennénk... de ha ismernél engem, akkor tudnád, hogy utálom ha ellenőrizni szeretnének - mondom határozottan, illetve csak remélni tudom, hogy nem remegett meg hangom. Peckesen felszegem államat, most rajtam a sor, hogy átvegyem a szemkontaktus irányítását. Zayn pedig szívélyesen fogadja a verseny lehetőségét: lassan végignyalja alsó ajkát.
Utálom, hogy hatással van rám! Utálom, utálom, utálom!
- Egy: ne adj okot, hogy ellenőrizni kelljen; kettő: ha nem kérdezlek, hogy ismernélek meg téged? - kérdezi rekedtesen suttogva, nem tehetek róla, egy pillanatra muszáj ajkainak mozgását figyelnem, ahogy azokkal formálja a kissé akcentusos szavakat. Félmosolyra húzza száját látva, hova is terelődött a figyelmem, így fújtatva emelem vissza szemeihez a tekintetemet.
- Miért akarsz megismerni? - szinte marja a torkomat az a hűvösség, amivel kérdésemet felépítem.
- Mert ott akarok lenni minden apró megnyilvánulásodnál, hogy rájöjjek a hazugságaidra - elgondolkozva kutatja a szemeimet.
- Mi? - szökik fel a hangom több oktávval a meglepettség erejétől.
- Jól hallottad, kislány. Nem vagyok abba teljesen biztos, hogy mi is az, de addig nem nyugszom, míg Te be nem vallod nekem - feleli úgy, mintha ez magától értetődő lenne, bennem pedig felmegy a pumpa ennek következtében. Érzem, ahogy az állkapcsom megfeszül, kulcscsontom előrébb ugrik ökölbe szorított kézfejemtől.
- Miért... komolyan áruld már el, miért érdekel ez téged annyira? - csattanok fel. - Miért nem hagysz már végre békén, miért lihegsz mindig a nyakamba mint egy árnyék? - méltatlankodok, felemelve a hangomat, az ideg és a düh teljesen átjárja az egész testemet és elmémet. Egyszerűen irtózom attól, ha valaki ellenőrizni akar engem.
- Árnyék... hm... titokzatos, sejtelmes, behatározatlan... - ejti ki higgadtan, sokat sejtetően a jelzőket; bennem rekedt az összes indulatos szó, amint tekintetével körbejárja arcom szegletét. - Mi félteni valód van előlem? - pillant fel, vissza rám. Vesémig hatolnak barna szemei. S már megint azok a barna szemek...
- Egyfolytában bíráskodsz - motyogom szaggatottan, félő, hogy nem hallja meg mondatomat, annyira artikulálatlanul ejtem ki a szavakat. Kábán meredek bele íriszeibe.
- Nem... - ingatja meg a fejét lassan. - Te bíráskodsz egyfolytában... hát nem veszed észre?
- Csak azt veszem észre, hogy mindig koslatsz utánam! - kelek ki magamból újra, szánalmasan sok erőfeszítést fektetek bele abba, hogy haragommal elűzzem azt a bizonyos "fülembe ültetett a bogarat" érzését. Nem! Körmeim felmarják tenyeremet erőlködésemben, kétségbeesetten akarom elűzni... talán magát az igazságot. Nem halhatom tőle ezeket! Nem, pont tőle nem!
- Zöld a szemed... - duruzsolja ledöbbenve, üveges tekintettel, lelkiismeretesen süllyed el íriszeim tanulmányozásába.
- Tessék? - szemöldökeim felugranak meglepettségemben, zavartan sütöm le fejemet, s hunyom le szemhéjaimat azoknak az elrejtésük érdekében, majd élesen fújom ki orromon a levegőt.
- Zöld a szemed... nem kék volt eddig?
Nem válaszolok neki.
- Miért vagy velem ilyen ellenséges, Linette? - csóválja meg a fejét, talán amiatt, hogy visszarántsa magát a valóságba, vagy talán amiatt, hogy jelezze nem tetszését, így hát félve sandítok vissza arcára.
- Hogy miért? Most ugye viccelsz velem? - nevetek fel hisztérikusan, s rögtön oldalra csapom hajamat, jobb képemet felé fordítom és hitetlenkedve meredek a fehér falra.
- Én nem ártok neked, kicsi Linette - tenyerét arcszélemhez simítja -, hát nem látod? Inkább a jó irány felé akarlak vezetni - suttogja, mialatt óvatosan visszaemeli államnál fogva a tekintetéhez.
- Ne érj hozzám! - remeg meg a hangom.  - Mit képzelsz te magadról? - csattanok fel, indulatosan szakadok ki keze és teste fogságából, erőteljesen ellökve Zaynt magamtól. Nem ismersz, és nem is fogsz ismerni! Nem tudsz te rólam semmit és az életemről sem! Semmit! - üvöltöm kiszáradt torokkal, szemeim égnek a könnyektől, csapkodva, végtagjaimat vonszolva és artikulálatlan kiabálásokkal kísérve rohanok ki a táncteremből. Magamra vagyok dühös, magamtól vagy kétségbeesett, fájdalmasan érint a valóság szele.
Menekülök... menekülök mert félek.

2013. február 24., vasárnap

8. chapter

Sziasztok! 
Oké, én ezt a fejezetet valami oknál fogva nagyon szerettem írni, és fogalmam sincs, hogy miért! :D
Tíz órán keresztül írtam (plusz egy másik nap még kettőn) és tényleg meg voltam döbbenve, hogy ugyan miért is? :D Jó, nézzétek el a hablatyolásomat, de így még magam is nagyokat pislogok a képernyőre, és szüntelenül értetlenkedek.
Fene tud rajtam kiigazodni, lassacskán már úgy érzem, mintha Linette karaktere kezdene felvenni engem. Felölt, mint egy kabátot... Oké, leálltam...
Szóval(!)... A fejezetről magáról annyit, hogy a két résszel korábbi új szereplő ismét felbukkan - akit mondtam, hogy amolyan kicsi-kulcsszereplő lesz még a történetben.
A másik az, hogy bár egy parányit rosszul esett, hogy a héten két rendszeres olvasóm is leiratkozott, a múltkorihoz kapott 7 megjegyzést és a 46 pipát nagyon szépen köszönöm!
És végül a harmadik: pénteken szeretném hozni a kilencedik fejezetet!
Egyrészt amolyan "ajándék", hogy hamarabb jön, másrészt a hétvégéim egy bő hónapig nem is lesznek jóformán, de majd kiderül, hogy megérte-e vagy sem...

Szó mi szó, jó olvasást kívánok és kíváncsi vagyok, hogy mit szóltok majd a végéhez... ;]
Puszi, Tyra W.

Ui.: Holnap dizi váltás! :D

Szeptember 15.

Fatima Fantom

Türelmetlenül fészkelődök a székemben, mialatt ujjaimmal idegesen dobolok annak karfáján, lenyugvásomon pedig még az se segít, hogy az előttem ide-oda cikázó sminkes rosszalló pillantásokkal díjazza a gyerekes kibírhatatlanságomat. Az ecset, mit ujjaival szorosan fog, szüntelenül érintkezik a szabad arcfelületemen - tehát annak a csekély résznek, amire fel kell kennie a fiatal lánynak az alapozót, teljesen feleslegesnek érzem.
Bár Fatima Fantom stábja - azaz az enyém - már megszokta a rendhagyó lépéseket amiket az én, illetve a maszkom követel, azért én még mindig látom, hogy a vörös hajú "kenceficés-csajszi" nem szívesen fogadja az óv intézéseket. Az óv intézéseket, amik például a sminkelésemkor történnek; mivel előttük se veszem le az álarcomat - nehogy valaki a szerződését megszegje és elárulja a kilétemet -, ennek hála a szemeimet nem is tudja elérni, így egy jóformán indiai nőhöz hasonló fátyolt kapok, és azzal tudja előbb az arcom felső, majd az alsó részét lefesteni. Szó mi szó, nem hogy neki nincs ínyére ez a hosszas eljárás, de nekem se.
Direkt, feltűnően siettető sóhajokkal kísérve figyelem a háttérbéli sürgés-forgást; a színfalak mögötti életet egy felbolydult hangyabolyhoz tudnám hasonlítani. A levegőben érezhető a feszültség, s önkénytelenül is rám ragad ennek a kegyetlen fojtogatásának az uralma. Gondolataim ilyenkor ide-oda csapongnak, és mindaddig nem vagyok képes az összpontosításra, míg fel nem lépek a színpadra, és nem tudatosul bennem az, hogy most ismét rám figyelnek. Hogy én vagyok az indok, amiért eljöttek, s hogy csak is én vagyok a központban. Nem, ez nem a rivaldafény hajhászása, ez az én egyedüli löketem, mikor ha csak pár órára is, de újra egy régi ismerősként köszöntöm vissza a saját, egykori énemet. Azt, amikor képes voltam elviselni az embereket körülöttem, és nem féltem jóformán tőlük.
Új tervként, saját nyugtatásomra önkénytelenül is dúdolni kezdek, szemhéjaimat lehunyom, hogy kitiltsam a vörös hajú sminkesemnek a mogorva arcát, fejemet hátravetem, ezzel egy időben pedig meghallom a lány megkönnyebbült fellélegzését, mely annak a lehetősége gerjesztette benne, hogy végre nem játszom a hiperaktív énekesnőt.
A dal az, amit két napja - azaz Niall születésnapi bulija óta - egyfolytában a fejembe trillázik. Bármit csinálok, s bárhol is legyek, kíméletlenül erősödik meg az elmémben, és szinte lehetetlennek, már-már reménytelennek találom azt a lehetőséget, hogy ne kezdjem el énekelni, vagy akár csak a dallamát dúdolni. Nem tudom miért - lehet, hogy csak én beszélem be magamnak -, de megnyugtat. S most is könnyedén kerít magába ez a megmagyarázhatatlan érzés, mialatt tüntetőül igyekszem csukva tartani a számat, nehogy kiszökjenek a dalszöveg sorai onnan.
Egyedüli fájópontom ebben a kreációmban az ihlet. Az ihlet, illetve, hogy honnan is kaptam az ihletet. Minek, akarom mondani kinek a tettei, lénye miatt vetemedtem arra, hogy összeálljon a fejemben ide-odaszaladgáló dalfoszlányok, egy kerek, szépen kidolgozott számmá.
Zayn.
Egyszerűen ép ésszel fel nem tudom fogni, hogy miért éppen ez a makacs-macsó az, akinek sikerült rendeznie az apó szálakat egy egységessé. S azt hiszem nem csak én állok tanácstalanul a fiúval szemben.
Mialatt dúdolásom tovább kíséri a sminkes munkáját, akaratlanul is felidéződik bennem a két nappal ezelőtti beszélgetésem, még pedig egy olyan emberrel, akinek a személyazonosságával a kezdetben nem is voltam tisztában...

Unottan figyelem, amint az udvar füves részén, a már igencsak részeg, pár emberből álló társaság saját szórakoztatásuk érdekében egymást gyepálják. Nevetésüket a házból jövő zene tompítja el, de mivel én alig vagyok tőlük pár méterre, így tisztán kivehetem a szavaikat - értelmetlen, egymáshoz egyáltalán nem összefüggő szavaikat. Az alig egy méteres magasságban lévő terasz szélén ülve, lábaimat magam alá gyűrve, igyekeztem nem a hideg csempén lenni, s elkerülni azt, hogy a talpaim a földdel érintkezzenek. A hideg kíméletlenül öleli körbe testemet, ám valahol mégis jólesik a már-már marásként ható hőmérséklet, ami a bőrömet zárja le, szinte bénításig.
- Itt egy szivacs, inkább ülj erre. - A semmiből jövő, hozzám szóló női hangra akaratlanul is összerezzenek, testemen újabb hidegrázás fut végig, immár ijedségemből adódóan is. Szaggatott mozdulatokkal csusszanok át a leterített napágyszivacsra, kissé kényszeredetten a megszólítóm mellé. Nem tudom magamat rávenni arra, hogy megnézzem az arcát, bámulásom - mit az egyik tuja sötét alakja ért el -, makacsul bír a maradásra. Nem látom, ám érzem, hogy ő is hasonlóan úgy tesz, mint én is, s így máris szimpatikussá válik: valahogy rögtön támadói félnek sorolom be a pörgős embereket, amiből mit ne mondjak... a mostani buliban van egy pár ilyen.
- Érezted már teljesen menthetetlennek, mikor kiderült rólad, hogy naiv voltál, mert hajthatatlanul abban hittél, hogy biztosan működhet egy dolog? - szólal meg kisvártatva az újonnan érkezett, s elhaló hangszíne arról tanúskodik, hogy igencsak a gondolataiba van temetkezve. Egy pillanatra meg is fordul az a fejembe, hogy netalán akaratlanul és észrevétlenül bukott ki belőle a kérdése, vagy ami valószínűbb: költői kérdések egyikével találkozom ismét csak. Azonban perifériás látásomban észreveszem, hogy felém fordítja a fejét, a lámpa gyér fényében megmutatkozik szőke haja. Igencsak szőke haja.
- Igen - felelek halkan. Ő biccent, újra az udvar felé fordul, s az én ajkaim közül önkénytelenül is kiszökik az én kérdésem, amire eddig sehogy se tudtam válaszolni, legalább is az elmúlt órákban sehogy sem: - És Te érezted már magadat teljesen összezavarodva, mikor egyszerűen idegesített a tény, hogy egyszerre vonz és taszít egy olyan alak, aki maga a kétely és az ellentmondásosság?
Szavaim után hezitálás nélkül horkant fel, ezzel a tettével pedig még inkább elnyerte a szimpátiámat.
- Magam is egy ilyen alakon gondolkozok, bár nekem már nincs meg az a rész, hogy "vonz és taszít"... és éppen ez a baj - sóhajt egyet lemondóan, és csak most hallom meg rendesen a hangját. Kicsit mélyebb tónusú, van benne valami szokatlan rekedtség, de kifejezetten dallamos az összhatása.

Vajon olyan a hangszínünk, mint amilyenek vagyunk? Egyáltalán miként lesz olyan a hangunk, mint amilyen? S hogyan lehetséges az, hogy nincs két ugyanolyan?
Ha valóban igaz lenne ez, akkor mit is tükrözhet az enyém... A felvételeken, mik Fatimaként szerepelek kivétel nélkül azt a beszédhangomat örökítik meg, ami magasabban szól. Ám az énekhangommal már más a helyzet. De ez ismét csak egy másik téma...
Fejemet kissé megrázom, újra visszacsöppenek a két nappal ezelőtti estébe.

Ahogy telnek a percek, egyre több és több kérdés hagyja el mindkettőnk száját, melyekre készségesen igyekszünk választ adni a másikra, kölcsönösen, és semmiféle megbotránkozás és hitetlenkedés nélkül. Végül egymás felé fordulva, törökülésben taglaljuk a gondolatainkat, ám bennem a lelkesedés egy pillanatra megtörni látszik. A szőke hajú, kék szemű, különleges hanggal megáldott lány arcával ismerősként szembesülök: Perrie Edwards, Little Mix egyik tagja. Mivel én is benne vagyok 'A Szakmában', így már-már elkerülhetetlen, hogy a lehetséges konkurenciákat egytől-egyik ismerjem, avagy felismerjem.
S bármennyire is szerettem volna - mialatt Perrie töretlenül beszélte ki magából a gondjait -, hiába is ösztökéltem gúnyos, cinikus és rideg természetemet arra, hogy nullára visszaépítsem a szimpátiámat a lány felé, sehogy se ment. Annak ellenére, hogy most igencsak le van törve, még így is átjön a keserű függönyön keresztül az a hiperaktivitása, mely félelmetesen hasonlít egykori énemhez.

Nos, hogy vajon az élet fintora, vagy sem, ám biztos vagyok benne, hogy mindketten ugyanarról a személyről beszéltünk végig, úgy, hogy erről egyikőnk se tudott. S ez igazából bennem is csak most tudatosul igazán.
- Fatima! Tíz perc a kezdésig! - S a nekem szánt figyelmeztető szavak elérik, hogy újra, teljes egészében visszazökkenjek a jelenbe, a valóságba. A valóságba, mely valószerűtlenül épült fel körém.
Gyomrom megfeszült állapotában, a fülem pedig a benne lüktető dobogásával kíséri minden mozdulatomat, melyet a színpad alatti folyosókon teszem. Ujjvégeim elfehéredve jeleznek, hogy ne szorítsam már ennyire a kezemben lévő a mikrofont, fekete, szépen díszített maszkom szélét stikkesen igazgatom öt másodpercenként.
Ilyenkor a legkritikusabb a helyzet, ilyenkor még nincs semmilyen indokom, avagy löketem arra, hogy kilépjek a megszokott világomból.
Barnává átváltott tincseimet kisöpröm a nyakamból, szinte érzem, amint szemeim az adrenalintól zöldé válnak a szokásos kékségből - amit kiskorom óta gyakran észreveszek magamon -, s idegesen pillantok le az elöl combközepéig érő, míg hátul hosszan lehulló, sötétkék ruhára. Kicsit misztikus, kicsit sejtelmes, kicsit más, mint a megszokott - pont mint Fatima Fantom is.
- Mehetsz, művésznő - biccent az egyik statiszta felém, s biztató mosolyát - na meg a megnevezést - hálásan viszonozom egy kitágult pillantás keretében. Fekete topánkával fedett lábaim fellépnek az instabil lépcsőfokhoz hasonló szerkezetre, ez idő alatt szemeimet le se veszem a cipőimről, melyekre a választás szerencsémre abból kifolyólag került, hogy a koncert alatt történő, betanult táncbetéteket könnyedén elvégezhessem. Bár így kicsit úgy fogom érezni magamat, mint egy apró pont a hatalmas világ közepén - s hellyel közel ez így is van.
A pódium megindul felfelé, fejem fölött a csapó ajtóhoz hasonlító kijárat elhúzódik, ezáltal beengedve a kiáltások, sikítások egyvelegét. S minden egyes hangfoszlány értem csendül fel. Illetve a Fantomért...
I'm gonna marry the night, I won't give up on my life. I'm a warrior queen, Live passionately tonight. - A közönségtérről minden nesz elhal, mellkasom szétrobbanni készül attól a hatalmas lökésnek hála, mit szívélyesen, régi ismerősként köszöntök. Szemeimet lehunyom, hagyom, hogy a végtagjaimon, az egész testemen végigpörögjön az információ, miszerint a magabiztosság újra társult hozzám. Csak a hangom tölti be az egész koncertcsarnokot, fokozatosan, egyre nagyobb izgalommal haladok a sorokkal, míg nem elérem a pontot, hogy beinduljon az egész: - I'm gonna marry the night, I'm not gonna cry anymore!
Felmorajlanak a rajongók, arcomra pedig őszinte mosoly ül ki, mely aztán sehogy se kerül le onnan a szám végeztéig. A táncmozdulatok könnyedén uralkodnak el felettem, mialatt szüntelenül s változatlan energiával tovább éneklem a szöveget.

Zihálok, prüszkölök, lihegek és csoszogok; bár fizikailag éppen a kínhalállal megegyező érzéssel küszködök, lelkiekben a toppon vagy, mit a vigyorom is biztosít. A színpadról leérve nem csak a koncertre fizető emberektől kapok elismerő tapsokat, de a backstage-ben álló dolgozóktól is. Fáradtan pukedlizek a harmadik csereruhám szélére gondosan figyelve - mely egy hosszú, pánt nélküli fekete ruhát foglal magába.
Miután én is megköszönöm a munkájukat, Dereck lesz az első, ki karjaival körbe zár, s dicsérő szavak sokaságát zúdítja rám, mialatt akaratlanul is kiszabadul belőlem a nevetés; az adrenalin szintem túlontúl magas ahhoz, hogy lenyugodjak és visszazökkenjek az eredeti szerepembe.
Ahogy kissé eltolt magától, szembetalálom magam a büszke nézésével, mit tetéz egy hosszú pislogással, és gödröcskés vigyorral.
- Jaj, tudod kikkel találkoztam a VIP szektorban? - töri meg az idillt kérdése, így lustán bontakozok ki öleléséből, és rendezem meg az elcsúszott maszkomat. Letörlöm az alatta nedvessé vált csíkot, tüdőmből egy elégedett sóhajt eresztek ki, mellkasom lesüllyedésével testtartásom is ellazul. 
- Micheal Jordannal? - Már-már valószerűtlenül nagy reményekkel, és megnagyobbított könyörgő szemekkel várakozok a menedzseremre nézve.
- Mit keresne egy kosarassztár a koncerteden? - hüledezik. Néha azért elgondolkozom azon, hogy ez fél év még mindig nem volt elég neki, hogy ne akadjon fent a gondolkodási módomon. Bár, mit is hittem, nevetek fel magamba zavartan. Még olyanok se gyakran tudják hova tenni egy-egy megnyilvánulásomat, akik már egész életemen át ismernek.
- Reménykedni lehet, nem? - vonom meg vállaimat, felszegem államat, és makacsul tartom az értetlenkedéstől fénylő tekintetét.
- Á, mindegy - legyint -, a One Directionnal! - Kissé elfog a deja vu érzete, mintha már egyszer megtörtént volna az, hogy míg Dereck megmagyarázhatatlanul túlbuzgón és örömteljesen oszt meg egy olyan hírt, melyben az öt brit énekes szerepel, addig én csak lesújtva állok ezzel az információval a tudatomban. Ja, tényleg! A VMA után is ez volt! Kezdek félni... innentől kezdve minden sikerem után jönni fog egy bejelentés a 1D-vel?
- Kopp-kopp! - Egyszerre kapjuk Dereckkel a fejünket a kopogást imitáló hang felé, s mialatt az én vonásaimra kirajzolódik a hitetlenkedés - hogy most komolyan így keltették fel a figyelmünket, egy eléggé nyitott térségben? -, addig menedzserem felragyogását tagadni se tudná, szinte mohón ugrik a beérkező emberek felé. Karjaimat leengedem testem mellé, a könnyed anyaggal szórakozva figyelem a hét fős csapatot, s furcsa érzés kerít magába. Az, hogy öt arc ismerős, az még egy dolog, mi több: még a hatodik is. Ám a hetedik ábrázat miért köszönt vissza ismerősként?
- Gratulálunk! - lép elém először Liam, kedves ölelését bátortalanul és sután viszonozom. - Nagyon tetszett a koncert!
- Eszméletlen volt - ért egyet Niall, s azon kapom magamat, hogy mosolyom újult erővel töltődik fel, meglátva vidám arcát. Karjai mint egy hatalmas védőburok, úgy veszi körbe testemet, megszorongat, belőlem pedig kicsikar ezzel a tettével egy nevetést. Bár se az ír srác, se a többi jelenlévő nem tudja hova tenni a hirtelen felszabadult viselkedésemet - amit bizonyosan az egyetlen szőke hajú ért el nálam -, én magamba elkönyvelem reakciómat annak, hogy egyre jobban kezdek megbarátkozni vele. Mármint amikor Linette vagyok.
- Egyetértek az előttem szólókkal. - Harry kacsintásával se képes zavarba hozni, látszólag meg is lepi a sikertelensége, ám azért kimért mozdulatokkal engedélyezem az ő ölelését is. Göndör fürtjei csiklandozzák az arcomat, s muszáj a maszkommal babrálnom, mit az ingerlő érzetnek köszönhetek. Mozdulataimból felpillantva pedig hét tekintet ég a képemen, meg merném azt kockáztatni, hogy lélegzet visszafojtva bámulnak rám. Vagy jelen esetben inkább arra, hogy elmozdítottam az álarcomat, talán ilyen közelről eléggé hihetetlen élmény lehet ez a számukra. Attól viszont nem félek, hogy netalán leesik, mert ha ez így is történne, fellépésekkor mindig duplán felkészülök a felmerülhető gondokra: a díszes maszk mögött egy egyszerű, fekete szemkötő szerűség van.
Na, ezek után mondják rám azt, hogy nem vagyok előrelátó!
- Ügyes volt... És hadd mutassam be a barátnőmet, Eleanor Caldert. - Louis lesz az első, ki felfogja a helyzet kínosságát és mialatt magamban elismerem a megmentői feladatát, magamra vetítem a barna hajú lány kedves gesztusát is. Rövid kézfogásunk után, nagyokat pislogok a vállai felett: Eleanor is elkapott egy ölelésre.
- Azt hiszem kijelenthetem, hogy imádom a zenédet. És olyan... te jó ég... olyan különleges az egész, amit te csinálsz - fecsegi gondtalanul, és bár teljesen le vagyok sokkolva a hirtelen érő szorítástól, nem kerüli el a figyelmemet a többiek kuncogása - amit valószínűleg arckifejezésem gerjesztett -, és a barna hajú, kék szemű srác hatalmas, cinkos vigyora sem.
Oké, már a bulin is feltűnt, de most igazolódott be teljesen: El olyan mint Louis.
Jézusom, ezek ketten közveszélyesek is lehetnek még az emberiségre!
- Izé... köszönöm - hebegem szórakozottan, mialatt az immár előttem álló lány felé szaggatott kézmozdulatokat intézek, amikkel jelképezni szeretném, hogy nem igen találom a szavakat, amik megkívánnák a helyzetet. Zavartan vakarom meg a tarkómat, tanácstalanul nézek oldalra, keresve a lehetőséget, mellyel a lány vesémig lelátó szempárjának elkerülését kutatom.
Ha nem lett volna elég ennyi, hát akkor jön a következő nagy fordulat: Zayn fejét csóválva nevet, majd magához ölel. Na, ha eddig nem is, most aztán megszeppenve, megfeszült testtartással fogadom a végtagjaival hozott rabságot, eközben pedig fejemben szorgalmasan, idővel és hellyel nem foglalkozó felismerés motoszkálni kezd.
Hm, gondolkozom el egy pillanatra, mióta is óckodom én az ölelésektől?
- Nos, akkor én meg bemutatnám a nővéremet... ő itt Donya! - Ahogy ellép tőlem, úgy lazulnak el az izmaim, s bágyadtan figyelem a mozdulatait, mellyel a mögötte álló, barna hajú - mint megtudtam - testvérét vonja maga mellé.
A hetedik arc, mely ismerősként vonul végig a memóriámban, s most jön el a pillanat, mikor eltátom a számat: újabb felismerés következik.
- Donya?! - Az amúgy is 2-3 oktávval magasabb beszédhangom újabb szinteken ugrik meg az értetlenkedésemmel kísért név kiejtését.
- Mi már találkoztunk - mosolyog rám szelíden. Ugyanazzal a mosollyal, mint a dedikáláson is.
- Azt mondtad, hogy Elisha vagy! - Félő, hogy kezd hisztérikussá válni a beszédhangom. Megrázom a fejemet, igyekszem palástolni magamat, és a kicsapongó gondolataim százait.
Hiszen ő az a lány a dedikálásról, aki a többi rajongótól ellentétben, ő félénken állt velem szemben - és a vele folytatott beszélgetés miatt borult fel az egész "autogram aláírási rendszer", ám mégis úgy éreztem, hogy megérte a késést is. Mert akkor az volt bennem, hogy ő az egyedüli, ki őszinte szavakkal illet meg.
Hát... tévedtem... 
- Az a második nevem - felel, és egyáltalán nem kelteti azt az érzést, hogy magyarázkodna. Mintha ez csak egy természetes dolog lenne. Muszáj arcát tüzetesebben tanulmányoznom, és nem is kell sokáig keresgélnem: valóban megtalálom azokat a különleges, mediterrán vonásokat, amit Zaynnél is felfedeztem már. Csak egy megerősítés gyanánt sandítok a mellette lévő kreol bőrű srácra, és ennyi idő is elegendő arra, hogy ne kerülje el a figyelmemet Zayn vigyora. De...de ez nem olyan megszokott vigyor... Ó, nem! Nagyon nem! Nem is tudom, hogy hova lehetne ezt besorolni... Van benne egy kis elégedettség, és amolyan "keringőre hívás". Aztán kihívó pillantása megerősítésként hat az elméletemben. Igen, most határozottan kihív valamire. Mire, és a még nagyobb kérdés: miért?
Nem sokáig tudok foglalkozni a kétségbeesett gondolataimmal, egy abszurdum ötlet furakodik közéjük mialatt figyelem, ahogy a magas, bőrdzsekivel takart alak a folyosó felé sétál egyedül, hiszen Elisha... Donya épp Eleanorral nevet össze mellettem. Most vagy soha alapon feltűnésmentesen slisszolok ki a backstage-ből, és lépteimet megszaporázva eredek a nyomába. Újabb adrenalinlöketet kapok hátával szemezve, s miközben magamat egyfolytában szidom és megkérdőjelezem saját épelméjűségemet, egy rántással elkapom a karját és a mellette lévő raktárba rángatom. Összerezzen a hirtelen ért lökés miatt, most én vagyok az, aki az immár általam újra bezárult ajtónak háttal szegezze őt. Meghökkenését a sötétben is észreveszem, és a pillanatnyi alárendeltségét is. A hatalom, a tudat, hogy most én vagyok az irányító szerepében, elhesseget minden kételyemet és ellenérvemet, magabiztosan öltöm fel a játékmester szerepét.
- Mégis... mégis mit csinálsz? - Megakadt kérdésében, győzelemittas mosoly terül szét arcomon, s magassarkúmnak hála könnyedén tudok arcához hajolni úgy, hogy egy szintben is legyünk.
- Semmit - suttogom ártatlanul a fülébe, egyik tenyeremet mellkasára simítom. Meglepve fedezem fel meglódult szívverését, egyszerre ijeszt meg és táplálja az önbizalmamat a tudat, hogy ezt én váltottam ki belőle.
- Ezt mégis mire véljem? - halkítja le már ő is a hangját, próbálja leplezni, de kihallom egy fokkal való rekedtségét. Elmémet teljesen ellepi a győzelem édes íze, szinte függő leszek ezt megkóstolva, úgy érzem ennyi még nem elég. Ennyi még nem szolgál elégtételként. Ennyivel nem elégszem meg, a bosszú, hogy visszaadjam mindannyi bizonytalan állapotot mit ő okozott nekem - nem is egyszer -, eltökélten hajt.
- A fantom rejtélyes, nem de bár, Zayn? - Ajkaimat végighúzom a fülénél, s benne megreked a levegő tettem miatt. Ismerős a helyzet, csak éppen a felállás változott. Lehunyja szemeit, majd légzése egyszeriben lesz szaporább, önelégült ábrázattal szemlélem megfeszült vonásait; mindezt én váltottam ki belőle. S ezzel kiegyenlítem az állásunkat.
Hirtelenjében tolom félre testét a kijárattól, még fel se eszmél igazából, mikor én már újra a folyosón szaladok vissza a többiekhez. Igen, megsemmisülten hagyom hátra Zaynt - ezzel a tudattal élve pedig jelen percben a világ legjobb érzése tud lenni. 


Azonban örömöm is amilyen könnyen jött, olyan könnyen is megy, mikor sikeresen visszalopakodva a társaságba, pont elcsípem a tőlem alig két méterre álló Liam és Harry beszédfoszlányát, s rajtam azonnal egy újult kíváncsiság lesz úrrá, ezzel az energiával a tulajdonomban kezdek fülelni feléjük: - Andy hívott az előbb, még mindig teljesen ki van bukva, hogy Linette-tel fasírtba vannak.
Határozottan fura úgy ott lennem, illetve állnom mellettük és hallanom a saját nevemet, hogy közben ők nem is tudják, hogy én hallom azt. Mármint... hogy Linette-ként hallom. Ühm... hogy is van ez?
- Úgy elsápadtál, jól vagy, Fatima? - zökkent ki a kusza világomból, laposakat pislogva kacsolom össze Liam aggódó, csokoládébarnán büszkélkedő tekintetével az enyémet. Viszolyogva fut végig agyamon az a feltevésem, miszerint a korlátot átlépve, túl sokáig ragadt le a figyelmem feléjük. Bizonyára feltűnő jelenség lehettem, az ember megérzi az őt sokáig koslató szemeket.
- Hm? - reagálok kisebb fáziskéséssel a kérdésére. Homlokomon apró ráncok gyülemlenek fel, amint szemöldökeimet összevonom. Minden apró mozzanatom a saját magammal szembeni értetlenkedésemre utal.
Néha már fájni tud az önön kiismerhetetlenségem.
- Jól vagy? - tudakolja Harry, s automatikusan elkönyvelem egy jó pontnak az érdeklődésüket - hiába is ezzel nem sokat érnek el nálam. De azért... a tudat, hogy mégiscsak...
- Mi? - ösztönzöm magamat az élők sorába való visszatérésemet -, Ööö... igen! Csak hosszú volt ez a koncert, szerintem én hazamegyek. De rendeznek egy afterparty-t, szerintem menjetek el oda nyugodtan - dobom fel az ötletemet, és szavaimmal egyetértve, az újfent körünkhöz csatlakozó Dereck bólintása nyugtázza.
- Te nem jössz? - Niall magát meg nem hazudtolva, vigyorral a száján fordul felém.
Megrázom a fejemet.
- Valamit el kell intéznem - felelem sejtelmesen, válaszadásommal pedig sikerül megmosolyogtatnom őket, amit először nem tudok hova tenni. Aztán csak leesik... Fantom... titokzatosság... sejtelmesség... Értem én!
Legyintek egyet, amolyan "rájuk hagyom" címmel, mialatt szolid mimika játszik az ajkaim szegletében, ám ahogy elköszönök a társaságtól, bennem véglegesen megfogalmazódik bennem valami. Eltökélten, felszegett állal sugárzom a testtartásomból is az elhivatottságomat.
Igen, eldöntöttem: elmondom Andy-nak, hogy én vagyok Fatima Fantom... 

Linette Leroy

Tumblr_lmilsg8fho1qc05lto1_500_largeSzombat este lévén az utcákon fiatalok többsége zargatja fel a késői órák csendjét, áhítozásomat - mely abban az értelemben merül ki, hogy bárcsak én is az a régi önfeledt tizenéves lennék, mint voltam - csak pár pillanat erejéig engedem meg magamnak, utána újra a vezetésre koncentrálok.
Ez a mai koncert rávilágított valamire: megváltoztam. Igazából már régebb óta tudtam, illetve sejtettem, de most jött el az az idő, mikor teljesen be is látom ennek igazát. 
- "I Can't Change" - rémlik fel bennem Harry tetoválása, amit akkor láttam meg, mikor engem fuvarozott a Niallnek rendezett buliba. Megfogott a tetoválása, és magam is elgondolkoztam egy hasonlón. 
De nem... Ez csak egy újabb hazugság lenne az életemben, amit ráadásul még magamra is varratnék. Hogy minden egyes nap szembesüljek a saját hamis szavaimmal, hogy kíméletlenül gyötörjön minden egyes percben, ha csak rápillantanék a fekete tintákra. 
Igenis megváltoztam.
És igenis nem a jó irányba.
Talpamat ijedten szorítom rá a fékpedálra, csikorgó hangok jelzik számomra, hogyha egy kicsit nehézkesen is, de sikeresen - illetve még időben - megállt az autó. Kábultan meredek a piros lámpára, mialatt utasítom magamat, hogy ne most hagyjam kibontakozni a gondolataimat; ez se az emberiségnek, se nekem nem lenne túl jó. 
Homlokomat lendületesen a kormánykeréknek döntöm, a jármű dudája megszólal, belőlem pedig egy reményvesztett sóhaj szökik ki. Ez így nem állapot.

Az ismerős környék némiképp új erőt ad, automatikus mozdulatokkal fordulok, majd parkolok le a házam előtt. Az otthonom előtt, az egyetlen helyen e világon, ahol elbújhatok. 
S mégis mi elől? - teszem fel magamba a kérdést, zavartan hessegetem el önön badarságaimat. 
A kulcsom készségesen kinyitja a sárga ajtót, s pár lépés után pedig a kéken is sikeresnek bizonyul a zár elfordulása. Mielőtt átlépném a küszöböt, mély levegőt veszek - ezzel is biztatom magamat, bár nem sokat segít rajtam. Inkább csak a megszokás ereje... Azonban minden nyűgöm-bajom egy szempillantás alatt tovaszáll, akaratlanul is felhorkantok az elém táruló nappali miatt. 
Mintha csak egy bombát robbantottak volna - mondaná az Anyám, és igenis helyt adnék az állításának. Férfi ruhadarabok elszórtan, tematika nélkül hevernek hol a padlón, hol a kanapén, rosszabbik esetben még az asztalon is, és két nyitott tetejű bőrönd árválkodik: egyik a szoba egyik végében, a másik természetesen pedig a vele szemköztiben. Tehát kupi van. 
- Még, hogy "Nem leszek a terhedre, Netti!" - imitálok férfi hangot, hogy ezzel is inkább a cinikusságomat növeljem, és ne a fokozatosan növekvő és növekvő dühömet. Idegbeteg módjára hajítom le a vállamon lógó táskámat, s durva mozdulatokkal markolom fel a gyűrött anyagokat. 
- Andy! - Igyekszem minden idegességemet belepasszírozni a nevének kiejtésébe, csak hogy tisztában legyen a mostani lelkiállapotommal, és hogy azért mégse érje meglepetésszerűen az elkövetkezendő, húsz perctől egy... másfél óráig terjedő fejleordításom. Léptek zaja üti meg a fejemet, öles és csapkodó, s a türelmetlen lépések még inkább felhergelnek. 
- Ezt mégis mire véljem? - csattanok fel, mikor már tudom, hogy egy helységbe kerültünk mindketten. 
Egy hatalmas levegőt veszek, ezzel a lökettel pördülök meg, érzem, amint a méreg már teljesen ellepi az egész torkomat, és már szívélyesen zúdítanám ki magamból minden keserűségemet. Nem csak a rendetlenséget, mindent. 
Ám ajkaim közül csak egy apró nyöszörgés szökik ki, az eddigi hév és a hirtelen visszakozás egyetlen eredményeként. Megfeszült testtartásom, lendülettől fent maradt karjaim tehetetlenül hullanak két oldalamra. Gyomrom összeugrik, kétségbeesetten kezd el zakatolni a szívem, és gondolataim ezrei keringenek a helyzetből adódóan. Megrökönyödve nézem Andy magas alakját, vonásai egyszerre mutatnak értetlenkedést és keserű, mélyről jövő csalódottságot, mialatt idegesen szorongatja markában a nyomás miatt recsegő hangokat kiadó maszkot. 
A Fatima Fantom maszkot, amit maró, rekedt szavaival kísérve, dühödten tolja az én elképedt arcomhoz:
- Nem, Linette...  EZT mire véljem?